A Neaera előző lemeze túl sok nyomot nem hagyott bennem, rémlett, hogy gyors, tikatikás metalcore-t játszanak, nagyjából feledhető formában. Ezen most sem változtattak, gyakorlatilag bemásolhatnám ide az előző kritikát. Ilyenkor fő a feje a kritikusnak: mi a tököt lehet írni olyan zenéről, ami csupa önismétlésből áll?
Hogy a második szám harminckettedik másodpercében van egy középtempós leállás, ahol inkább a hörgés dominál, nem az acsarkodás? Vagy, hogy újra stúdióidőt és pénzt pazaroltak arra, hogy recirkuláljanak már tengernyiszer kitalált és eljátszott tikatikás témát? Hogy ennyi befektetésből akár egy jobb zenekarnak is adhattak volna lehetőséget, amelyik negyed cserebogár csápnyit egyénibb, és jobban megérdemelné az ismertséget? Hogy koncerten ezek az agyonigazított csapatok valószínűleg tizedennyire nem pontosak?
A Neaera friss lemezén talán több most a death metalos hatás, mint eddig - no, most talán valami újat tudtam mondani. A Nagy Metalcore Hullám lecsengésével valószínűleg ez a banda is el fog tűnni a süllyesztőben, méghozzá villámgyorsan. A sebesség még nem minden. Metalcore-osoknak ez túl deathes, deatheseknek meg túl metalcore-os lehet. Érdekes módon inkább a deathes részek tetszettek jobban, valahogy abban több volt az élet és a hörgés is sokkal elviselhetőbb, mint az egy hangszínen való acsarkodás. És ennek még a borítója sem tetszik. Tipikusan semmilyen zene, közepest kapnak. Talán mire harminc évesek lesznek, rájönnek hogyan kell jól zenélni.
