Shock!

Noha még nagyban feltörekvő bandáról beszélünk, legalább névről azért többé-kevésbé már mindenki be tudja azonosítani a brazil Nervosát, akit csak egy kicsit is érdekel a thrash. Ha esetleg mégsem lennének meg, a csapat elsődleges különlegességét az adja, hogy három csaj nyomul benne, ami ebben a durva műfajban ugyebár még ma sem túl gyakori. És nem véletlenül fogalmaztam így: a Nervosa egyelőre elsősorban még mindig emiatt érdekes, mert zeneileg sajnos nem túl izgalmasak. Viszont mindez nem jelenti azt, hogy a banda rossz lenne, mert nem az.

Fernanda Lira énekes/basszer, Prika Amaral gitáros és Pitchu Ferraz dobos hallhatóan élik és érzik ezt a patinás műfajt, amelynek egyébként egy horzsolóbb, durvább változata gördül elő a kezük alól. Sok helyen death metalos, black metalos riffek, átkötések, dobtémák is felütik fejüket a védjegyszerű tika-tikás tempók, jellegzetes fűrészelések között – még azt is megkockáztatom, hogy összességében inkább félúton van ez a muzsika a thrash és a death metal között, mintsem, hogy ráüthetnénk a vegytiszta thrash bélyegét. A banda brazil származását tekintve mindez aligha lehet meglepő, hiszen Dél-Amerikában mindig is erős volt a brutál vonal, és Prika barátnénk mélyen döngölő, zorkó gitárhangzása szintén ezt az oldalt erősíti. Thrashből is sokkal inkább a kriptaszagúbb, bárdolatlanabb, vérmocskosabb német klasszikusok hatását érzem a Nervosánál, mintsem a már a hőskorban is technikásabb amerikaiakét: Kreatort, Destructiont például garantáltan elég sokat hallgattak a csajok. Az viszont érdekes, hogy hiába brazilok, a Sepultura hatása például nem jelenik meg igazán kézzelfoghatóan, akkor már inkább érzek bennük némi Krisiunt a death metalos részeknél. Néhol amúgy – többnyire csupán jelzésszerűen – modernebb staccato témákkal, sőt, doomos ízekkel is kacérkodnak.

És hogy ezen túlmenően milyen is ez az anyag? Mindenképpen agresszív és energikus, és marha jól is szól, vagyis ha tombolnak benned a felesleges energiák, netán éppen dühös vagy, és legszívesebben földhöz csapkodnád a környezetedben található tárgyakat, tökéletes hallgatnivaló. Viszont még nem ír igazán kiemelkedő dalokat a csapat, és nem is kellően változatosak. Így aztán amíg végigmegy a 46 perc, kétségtelenül élvezi az ember, amit hall, mert van benne kraft, de gyakorlatilag semmilyen nyomot nem hagy maga után, miután lepörgött. Ebben a betegségben amúgy számos hasonlóan fiatal tagokból álló thrashbanda szenved: egyszerűen nem helyeznek elég hangsúlyt a fogósságra, pedig lehet bármi a felszínes látszat, alapvetően ebben a műfajban is a megjegyezhető, karakteres dalokon múlik minden. Hogy mást ne is mondjak, a stílus alfa-omegája, a Reign In Blood például azzal együtt is komplett slágergyűjtemény, hogy eközben a világtörténelem egyik legdurvább lemeze. Szétrobbantja az agyadat, de egy pillanatra sem tévedsz el közben, hogy most éppen melyik dalnál is tartanak. A Nervosánál viszont nagyon is.

Persze mielőtt valaki jogosan lehülyézne, hogy miért várom én 2016-ban a Reign In Bloodot három épphogy huszonéves brazil lánytól, sietek megjegyezni: nem várom. És mivel szeretem ezt a stílust, ha éppen olyanom van, elbólogatok a Nervosára is, hosszabb távon viszont biztosan szükség lesz valami receptfrissítésre náluk, ha ki akarnak emelkedni a temérdek zenekar tengeréből. Az elég egysíkú éneken például biztosan lehetne színesíteni egy kicsit, még azzal együtt is, hogy Fernanda hangszíne amúgy nem rossz. Szólóból szintén kevesebb van a kelleténél, és azok is eléggé iskolásak, viszont a banda még nagyon fiatal, hosszú út áll előttük, szóval szó sincs arról, hogy leírnám őket. Ugyanakkor igazán mondjuk úgy öt év és két további album után leszek kíváncsi rájuk. De mint mondtam, adrenalin már most is bőven rejlik abban, amit csinálnak, szóval ha nem vágysz ennél lényegesen többre, tiéd a pálya. Néha nekem is jólesnek a hasonló lemezek, de tényleg csak néha.