Shock!

Bármennyire hihetetlen, de élnek még emberek ezen a sárgolyón, akiknek az életében a fontossági sorrend elején még mindig a nagybetűs zene áll. A Nightingale frontembere, Dan Swanö is ilyen figura lehet, hiszen ha napokat töltenék el csupán azzal a szándékkal, hogy felkutatnám azt a töménytelen mennyiségű zenekart, projektet és formációt, akiknél valamilyen módon segédkezett vagy éppen szerepelt, azzal sem jutnék előrébb, mert ez idő alatt ő már valószínűleg ismét befejezett egy újabb lemezkeverést vagy produceri munkát valakinél. A munkamániásokra általában nem jellemző, hogy fércmunkákkal hívják fel magukra a figyelmet, és ha a maximalizmus mellett még valakire az őrült zseni kifejezés is pontosan ráillik, akkor már érdemes több időt szentelni a munkásságára.

A vegytiszta death metalban utazó, egykori Edge Of Sanityt és persze az újfent aktivizálódott, kultikus szupergroupot, a Bloodbathet is félre kell tennünk egy kis időre, hiszen a számtalan produceri és hangmérnöki munka mellett, egyszerre több aktív zenekarral is dolgozó, multihangszeres barátunk most az ezektől gyökeresen eltérő stílusú, számomra mégis talán legszimpatikusabb formációjával, a Nightingale-lel jelentkezett újra a legutóbbi anyag óta eltelt, hét hosszú esztendőt követően.

A hörgéssel – több kortársához hasonlóan – Dan is jó ideje felhagyott, és azt a különleges hangszínt, amit kapott, bizony óriási hiba is lett volna tönkrevágni a hangszálgyilkolással. Az Edge Of Sanityben eltöltött időszak pontosan elegendőnek bizonyult számára ahhoz, hogy megkapja a torka azt a karcos, őserőtől duzzadó karaktert, ahogyan jelenleg hallható. A Nightingale-t viszont leginkább melodikus metalként szokás jellemezni, ami megkívánja a dallamos éneklést, és szerencsére Swanö 1995 óta olyannyira tökéletesen és maradandóan teljesít ezen a poszton, hogy ember nem volt a talpán, aki ezt megjósolta volna róla a halálhörgős ősidőkben! Számomra egyébként érthetetlen, miért nem lett soha népszerűbb ezzel az orgánummal, hisz megtalálható benne mindaz a potenciál, amitől valaki elképesztően sikeres lehet. Ellenpéldaként a HIM frontemberét, Ville Valót tudnám felhozni, akinek hasonlóan mély fekvésű, bugyinedvesítő, férfi bariton hangszíne van, bár ott azért a sikerhez jócskán hozzájárult Valo személyisége és a dalok populárisabb hangvétele is. A Nightingale muzsikája viszont ennél egy fokkal rétegzettebb, súlyosabb és néha melankolikusabb is. Leginkább talán a szintén melodikus, brit Ten zenekar stílusához áll a legközelebb, csak annál jóval metalosabb. A Ten párhuzam azért is jó, mert Gary Hughes is hasonló stílusban és hangszínekkel énekel, de azért nem ennyire erőteljesen.

Miután minden pozitív jelzőt kicsengettem a svéd muzsikus hangjáról, vesézzük is ki a Retribution című új album dalait! Az első, ami feltűnt, hogy a dobok eléggé erőtlenül szólalnak meg, pedig a több mint tíz éve változatlan felállású zenekarban még mindig Tom Björn kezeli a bőröket, és elképzelhetetlennek tartom, hogy dobgéppel helyettesítették volna. A kérdésre a választ minden bizonnyal csak a bennfentesek tudják, de tény, hogy a kelleténél kicsit jobban belepiszkáltak a soundba, és sikerült az élő dob természetes hangzását gépiessé torzítani. Az akusztikus hangszerek és a gitárok viszont döbbenetesen gyönyörűen szólnak. A basszusnak is jó nagy tere van, és a vokálok is egységesen illeszkednek a vezérdallamok alá.

Az On Stolen Wings igencsak meggyőzően kezd, hatalmas élmény hét év után újra szembesülni ezekkel a védjegyszerű, északi fémmel vegyített, AOR-ba forduló megadallamokkal. A Lucifer's Lamentet is egyenesen a '80-as évekből teleportálták ide, de olyan hitelesen, hogy még a megboldogult MTV feliratot is látom a képzeletbeli – akkor még szupersarkított – tévéképernyőm jobb felső sarkában. A harminc évvel ezelőtti videóklipekben látott feltupírozott hajak a Chasing The Storm Awayben is megállás nélkül röpködnek, de senki ne gondoljon nosztalgiától bűzlő múltidézésre, mert mindezek ellenére ezeket a dalokat abszolút friss és modern köntösbe bújtatta a szerző. Külön öröm hallani, hogy Dan ezúttal sem fukarkodott a vastag, mindent betöltő, ultra-giga dallamokkal. Negyedikként személyes kedvencem következik a húzós középtempóra épülő Warriors Of The Dawn képében, amelynek elcsépelt címétől először megijedtem, de ide is sikerült egy tipikusan északi, sötét hangulattal megtámogatott, gyönyörű melódiákkal felvértezett refrént rittyenteni. A Forevermore-ban pedig Swanö ismét rátalált a harminc éve a stúdió mélyén porosodó, analóg szintetizátorra, ugyanis ilyen hangszíneket utoljára talán Eddie Van Halen alkalmazott a Dreams című klasszikus Vén Helén-nótában. De ez persze semmit nem von le a nóta értékéből. Sőt, már csak azért is vállalható, mert egyre ritkábban hallani ehhez hasonló, bátor próbálkozásokat.

A lemez második része kicsit talán ellaposodik, de a 27 (Curse Or Coincidence?) közepe tájékán felcsendülő, energikus zongorabontogatások hallatán újra elfelejthetjük a melankóliát, és a The Maze középtempójára pakolt riff is bólogatásra fog késztetni minden ilyesmire fogékony hallgatót. Az utolsóként elhangzó, jó nagy adag északi hangulattal és misztikus szintiszőnyeggel megtámogatott Echoes Of A Dream szomorkás dallamai is kifejezetten erősre sikerültek, sőt, talán itt hallhatóak a lemez legeredetibb melódiái is.

Az első hallgatás nagyon ígéretesnek tűnt, de többszöri nekifutásra mégis azt kell mondanom, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett a dalokat illetően: Először is: hét év után azért elvártam volna egy Glory Dayshez fogható gyöngyszemet, egy Nightfall Overture-féle alapvetést vagy egy Steal The Moon-típusú orbitális gigaslágert. Persze nem kell semmi rosszra vagy gagyira gondolni, Swanö kezei közül eddig még nem nagyon került ki hallgathatatlan anyag, és természetesen a Retribution sem lett az. Abban viszont már most biztos vagyok, hogy ezekben a dalokban nincs meg az az ellenállhatatlan vonzerő, hogy hosszú távon is úgyanúgy szeressem őket, mint azokat, amelyek a Nightingale-öröklistámon szerepelnek. Jó volt hallgatni a lemezt, be is illeszthető az eddigiek mellé a sorba, egységes a színvonal, de igazán kiemelkedő pillanatokat ezúttal nem tudok említeni. A csomagolás viszont ismét profi kiállítású lett, ahogy azt már megszokhattuk az eddigieknél is. Tökéletesen kifejezi ennek a muzsikának a sötét, de mégis reményteli és alapvetően pozitív hangulatát.

A különleges elnevezést kapott Retribution tehát a címével ellentétben egyáltalán nem lett büntetés, ilyesmi tényleg Swanö legnagyobb ellenségeinek juthatna csak eszébe az anyagról, de azért senki ne várjon olyan nótákat, amelyekről évtizedek múlva is szuperlativuszokban fogunk ömlengeni. Egyszerűen „csak" kaptunk nyolc-tíz jó dalt a Swanö-művektől, amelyekkel már csak a stílusjegyek és a frontember hangja miatt is érdemes közelebbről megismerkedni.