Shock!

Tologatom már egy ideje ezt az ismertetőt, most azonban, hogy a svéd hatóságok a héten bejelentették: megvan az 1986-ban meggyilkolt miniszterelnök, Olof Palme gyilkosa, nem halogathatom tovább. Érdekes véletlen, hogy Nils Patrik Johansson (Astral Doors, Civil War, Wuthering Heights satöbbi) épp most hozta ki ezt a konceptanyagot az utóbbi évtizedek egyik legtöbbet vesézgetett, megoldatlan politikai-bűnügyi rejtélyéről, ha az egyik dalban megénekelt alufólia-sapkás arcok közé tartoznék, bizonyára gyanúsnak is találnám ezt. De azért így is szórakoztató az egybeesés.

Amit magáról a lemezről sajnos nem igazán tudok elmondani, és ebből mindjárt kitalálhatod, miért is tologatom már egy ideje a recenziót. Noha Nils Patrik kiváló énekes, aki minden zenekarában igazi erősségnek számított, már előző szólólemeze, a két évvel ezelőtti Evil Deluxe sem sikerült valami meggyőzőre, most pedig, ha lehet, még kevésbé vagyok lenyűgözve. Mindegy, hogy a The Wallról, az Operation: Mindcrime-ról, a The Wake Of Magellanről, a Tyrannyről, netán a Scenes From A Memoryről beszélünk, a legjobb konceptalbumokban rejlik valami megfoghatatlan többlet, valami extra hangulat, ami beszippantja a hallgatót, és nem hagyja nyugodni. Ebből fakadóan a felsorolt művek és társaik dalonként, részletekben, hagyományos nagylemezként is élvezhetők, mégis egyben fejtik ki igazán a hatásukat: a történet rabul ejti a képzeletet, és ugyan minden pillanatban meghatározza a zenét, mégsem nő rá arra. Szóval rendkívül vékony jégen táncol, aki ilyesmire adja a fejét, és Johansson barátunk szépen bele is szakadt rajta a vízbe.

A 2018-as albummal jellegtelensége, középszerű dalai miatt nem tudtam megbarátkozni – nos, a dalok itt is jellegtelenek és középszerűek, a színházas-rockoperás keret és a jelentőségteljesnek szánt körítés pedig sajnos nem elleplezi vagy kijavítja, hanem csak még feltűnőbbé teszi a hiányosságokat. Nils Patrik és fő zenésztársa, a Lion's Share-ben is vele vállvetve zenélő Lars Chriss gitáros elég sok mindenbe belekapnak, de valahogy nem áll össze egységes egésszé a végeredmény. Ez egy tradicionálisra szabott album esetében is problémát jelentene, ilyen sztorimesélős vállalkozás esetében azonban kimondott szarvashiba. Már a lemezt doomos hatású riffek és tempósabb témák ötvözetével nyitó, majd magát teljesen váratlanul germános (vagy klasszikus szovjet mozgalmi dalos? döntsd el magad...) hatású kórussal nyakon öntő The Agitator nyitás is kiábrándító, még a dallamokat szokásos formájánál kissé élesebb hangon préselő főszereplő melódiái is természetellenesen hatnak benne. A folytatás pedig sajnos ugyanígy nem győzött meg, pedig becsülettel nekifutottam a lemeznek néhány alkalommal az elmúlt pár hónapban.

Tényleg van itt minden, mint a búcsúban: Maiden- és Helloween-hatásokkal dolgozó tétel (One Night At The Cinema), jellegzetes nordikus hatású, kimértebb tempójú darabok (The Baseball League, Freakshow Superstar), netán Ronnie James Dio késői korszakaiba kalauzoló komor, morózus, nehéz dallamvilágú szerzemény (Prime Evil), illetve a fentiek tetszőleges módokon összefércelt kombinációi is. Igazán emlékezetes dallamoknak, olyan pillanatoknak azonban gyakorlatilag teljesen híján van az album, amikor megszólal benned az a bizonyos hang, és érzed: itt most tényleg valami fontos történik. Mindezen a továbbra is kivételes énekhang sem segít, és sajnos nem ülnek a gegnek szánt elemek sem. A Prime Evilbe szuszakolt trópusi kis blokktól fejtetőig szalad a szemöldök, csak éppen nem pozitív értelemben, a valószínűleg csúcspontnak, különlegességnek szánt March Of The Tin Foil Hats pedig valami egészen kellemetlen ripacskodásba fullad színházasnak, rockoperásnak szánt, de sörhabos speedeléstől sem mentes katyvaszával. Utóbbi két dal azt is jól példázza, miként gyűrheti maga alá a szöveg a zenét egy efféle lemezen, ha a készítők nem figyelnek oda kellően a helyes arányokra. Még talán a záró This Must Be The Solution tetszik a legjobban az anyagról, de a refrén itt is lehetne erősebb.

Fogalmam sincs, hogy a friss bejelentés szellemében valóban Stig Enström, netán mégis Christer Pettersson, vagy valaki egészen más húzta-e meg a ravaszt azon a végzetes estén, mint ahogy azt sem tudom, saját elhatározásból cselekedett-e a tettes, avagy talán Khomeini ajatollah, P.W. Botha, a Naprendszer Központi Gyíkember Főparancsnoksága, neadjisten személyesen Soros György adta ki a végső utasítást. Gyakorlati jelentősége valószínűleg nincs is már ennek így, évtizedek távlatából, bár az eset természetesen jó ideig érdekes marad még, megnyugtatóan pedig aligha sikerül valaha is lezárni. Kár, hogy egy ennyire izgalmas témából csak egy ilyen semmilyen, unalmas lemezt sikerült készíteni, igazán többet érdemelt volna a sztori.