Shock!

Ha úgy alakultak volna a dolgok Nils Patrik Johanssonnal, ahogy tizeniksz éve vártam a fickó tehetsége alapján, most nem nagyon kellene bemutatnom, így azonban nem vagyok biztos benne, hogy mindenki azonnal vágja a nevet. Szóval a svéd énekes az Astral Doors, a Wuthering Heights, a Lion's Share, a Civil War és egyéb formációk éléről lehet ismert, igazi őserejű, Dio-rokon hanggal megáldott, klasszikus képzettségű torok, az Evil Deluxe pedig az első szólóalbuma. És nem éppen kihagyhatatlan, pedig a hang továbbra is óriási.

És hogy mire is céloztam fentebb? Nagyjából arra, hogy az Astral Doors első két lemeze idején az európai mezőny egyik titkos fegyverének és legnagyobb reménységének tartottam Johanssont, aztán az évek során valahogy nem sikerült kinőnie magát. Itt most elsősorban nem arról beszélek, hogy megmaradt még az undergroundban is csak részlegesen ismert figurának, hanem az évek során leszállított egyre szürkébb, egyre érdektelenebb albumokról. Maga az Astral Doors is fokozatos halványulásnak indult a bivalyerős kezdés után, a Civil Warban meg ott rejlett a nagyobb kiugrás lehetősége, zeneileg viszont totálisan érdektelennek találtam az egész történetet, és később ugye le is lécelt tőlük. A be nem váltott reménység pedig megszűnik reménységnek lenni. Ma már Johansson sem a jövő egyik potenciálisan nagy frontembere (korban is jócskán túlnőtte már, hogy az lehessen), csupán egy átlagosnál jobb torkú énekes az európai középmezőny alsóbb régióiban.

Mint sejtheted, az Evil Deluxe sajnos ennek megfelelő lemez. Nils Patrik tényleges szólóalbumot készített, vagyis ő maga írta a dalokat, amelyeket Lars Chriss gitárossal öntöttek végső formába – vele egyébként ismét együtt dolgoznak az újjáéledt Lion's Share-ben is. Maga a zene pedig vérbeli európai heavy metal hol nordikus, hol neoklasszikus ízekkel, hol direkt, hol epikusabb formában, egyszerre dallamosan és kissé szögletesen. Az énekhangot természetesen most is csak dicsérni tudom, Johansson áradó, kissé éles, mégis roppant erőteljes torkát tényleg élvezetes hallgatni. A dalok viszont sajnos közepesek.

Zeneileg a Civil Warhoz áll a legközelebb a lemez stílusa, a How The West Was Wont például nem csak konkrét fogásai, de tematikája alapján is elég egyértelműen oda írhatta még a főszereplő. De a dalok oroszlánrésze ezt leszámítva is sallangmentes heavy metal elég szimpla, jellegtelen riffeléssel, sok szintetizátoros szőnyeggel, néhol speedesebben, máshol döngölősebben. Nem voltak különösebb elvárásaim az anyaggal kapcsolatban, de így utólag azért elmondhatom: szólóban egy fokkal talán kiműveltebb, finomabban megformált zenére számítottam Nils Patriktól. Ilyen környezetben talán hangjának is még több árnyalatát tudta volna megmutatni. Akadnak dalok, amelyek markánsabbak a többinél, ide sorolom a talán legfogósabb Estoniát, a stílusos szintiszólóval ellátott September Blacket vagy a hősies euro-metalba klasszikus DIO-ízeket vegyítő Kings And Queenst, netán a sztorimesélős érzetű, óóóóózós Circle In The Sky-t. De összességében sajnos ezekben sincs semmi igazán érdekes. Egynek elmennek, viszont szó szerint semmit nem tudok kiemelni, ami érvként lenne felhozható amellett, hogy ezeket válasszuk, és ne valami mást. Ahhoz, hogy egy ilyen típusú album kiugorjon a mezőnyből, vagy valami különösen sajátos csavarra, egyéni ízre lenne szükség, vagy elsőrangú dalokra. Itt sajnos ezek közül egyikről sem tudok beszámolni.

Adott tehát egy remek énekes meg egy lemeznyi elég jellegtelen, közhelyes heavy metal. Nem rossz, de különösebben jónak sem nevezném ezt így ebben a formában.