Shock!

Nem aprózta el Trent Reznor, dupla albummal örvendeztette meg az indusztriális (ha lehet egyáltalán valami jelzőt használni rá) muzsika kedvelőit, kellemesen vastag szövegkönyv kíséretében. A végeredmény döbbenetes. Minden eddiginél komorabb, felkavaróbb, súlyosabb. Magával ránt már az első nótával (Somewhat Damaged). Mestere a különös zajok tökéletes felhasználásának. Az érzelmek széles skáláján táncol két albumon keresztül.

Tiszta fejjel nem lehet ilyen zenét készíteni, az tény. Utazás valahova, egy sosem volt világba. Vagy mindez rólunk szól, csak éppen máshonnan és másképpen nézve? Esetleg önmagadat fedezed fel benne? Nem csodálkoznék rajta. Benne van a kezdet, az út és a vég(telen), még a közhelyek is rendkívül fontossá válnak (We're in this together). Depresszió-hegyek törnek felszínre a visszafojtott hangulatú The Great Below-ból is. A második lemezen mintha kicsit színesebb hangulat hullámzana végig, a tömény elkeseredettséget néha felváltja az addig felszínre nem engedett keserű indulat. Simán elmenne filmzenének ez a 23 szám - persze nem egy hollywoodi megalátványos „semmiről nem szóló" szuperprodukcióhoz.

Szánj rá két szabad órát, különben bele se kezdj, ha csak háttérzenének hallgatnád. Nincs értelme elemezgetni külön-külön a nótákat - és nem is igazán lehet - ha sokfajta (nem túl vidám) hangulatot hallottál már zenével megjeleníteni, akkor tudod miről van szó, ha nem - akkor ez nem a te világod. Nem egy egyszerű album, elsőre talán nehéz befogadni, ha nem hallottál még NIN-t, de némi ismerkedés után a rabja leszel. Kb. a 4. hallgatás után úgy fogod érezni, mintha mindig is ismerted volna ezeket a dalokat. Nézz meg utána egy David Lynch filmet, és talán közelebb kerülsz a NIN-hez. Az év egyik legfontosabb lemeze.