Shock!

A Norma Jean egy keresztény metalcore csapat – mondja az ismertető, és ilyenkor picit elröhögcsélek magamban, vajon az istenük mennyire tolerálná, ha olyan zenét kellene hallgatnia amelyben valaki olyféleképp ordít, mint akit épp elevenen és nagyon lassan nyúznak.

No mindegy, egyébként annyira nem is metalcore ez, inkább káoszmetal, zajrock, emo-pszicho-izé, melyet épp Ross Robinsonnal vettek fel, tehát valami biztos van a csapatban, ami kiemeli az átlagból. Tényleg marha dühösek, meg nem szeretik az egyszerű dalszerkezeteket, van benne kraft, ahogy nyomják szívből és lélekből és ismét lélekből, bár attól ismét csak röhögnöm kell, amikor ebből a fajta ordibálásból csak az hallatszik, hogy valaki elkeseredetten minden magánhangzót kizárólag „á"-betűvel helyettesít. Na jó, sarkítottam, azért olykor kivehető miről kiabál Cory Brandan, aki ritkán dalra is fakad, akkor hozza a szokványos emo dallamokat, mert az illik az ilyesféle zenéhez, ezt már a nagykönyvben is megírták.

Egyébként a zene nem vészes ám, kicsit összevissza, kicsit koszos meg kibogozhatatlan, a nóták felépítését nyilván csak ők értik, vagy ők sem, mindenesetre a negyedik dalnál picit bealudtam – mintha ugyanaz szólt volna folyamatosan addig, de utána felébresztettek és változatosabbak lettek.

Tény, hogy nem elég a lemeznek egy vagy két felületes hallgatás. Persze aki elsőre nem tud megbirkózni ezzel a fajta arcbaverő töménységgel, annak kár is próbálkoznia, de aki eleve vonzódik a mostanság divatos, hardcore-t metallal keverő, majd zűrzavarral meglegyintő stíluskavalkádhoz, az bátran tegye magáévá Norma Jeant. Illetve a lemezüket, na.

Szerencsére a szövegeket nem olvastam, de nem is vagyok túlzottan kíváncsi rá, az utolsó nótában úgyis csak azt dalolják, hogy: wake up, ebből azt hiszem sejthető, hogy agymosottakhoz van szerencsénk, és szeretnék terjeszteni az igéjüket mindenáron, amit a dal végén amolyan templomos kórusdalolással a végletekig fokoznak. Jaj. Ezért majdnem levontam egy pontot, de inkább véstem egy fordított keresztet most a monitorra gyorsan, hehe.

Az előző két lemezüket nem ismerem, de állítólag szelídültek és közérthetőbbek azokhoz képest, illetve a dalok is rövidültek. Te jó ég, miféle káoszt teremthettek, hiszen ez a negyven perc is felér három agymosással egyszerre. A borítóról egyértelműen Hitchcock Madarak című filmjére asszociáltam, nyilván ebben is szimbolikus értelmet kell keresgélni. A nagyon buta félrefésült frizurákat meg úgyis kinövik hamarosan.