Ugyan már átcsúsztunk 2020-ra, de olyan lemezekről azért illik írni kritikát, amelyet az évértékelő listázásunkban a legjobbak közé soroltunk, így a nem túl feltűnő nevű O.R.k. sem maradhat ki a sorból. Egy netes barangolásnak köszönhetem, hogy egyáltalán felfedeztem a zenekart: épp új zenék után kutattam, amikor megakadt a szemem a borítón, belehallgattam, és nagyjából azonnal rabul is ejtettek. Akkor még nem is néztem utána, kik és mik ők, pedig ha csak a biográfiát látom, annak alapján is biztos, hogy belehallgattam volna valamelyik lemezükbe.
Amikor nem kevés kutakodás után sikerült infót túrnom róluk, kiderült, hogy a lemez 2019 februárjában jelent meg, ennek ellenére én nyáron bukkantam rá. Ahogy feljebb említettem, a borító alapján, amelyet a toolos Adam Jones készített. Itt már talán néhányatok számára érdekesebbé válhat a történet, de folytatom. A zenekartagok közül két név nagyon ismerős: Colin Edwin a Porcupine Tree basszusgitárosa volt sokáig, Pat Mastelotto pedig többek között a King Crimsonban dobol. Innentől kezdve már kapisgálhatod, hogy igényes progresszív vizekre eveztél. Sajnos itt le is kell lohasztanom a lelkesedést: nem tudom nagy csinnadrattával bejelenteni a gitáros és az énekes nevét, mert az ő nevük számomra nem mondott semmit, de az olasz zenei világban valószínűleg nevesebbek, mint errefelé. Az énekért LEF művésznéven Lorenzo Esposito Fornasari felel, aki számos formációban énekelt, a gitáros pedig Carmelo Pipitone a Marta Sui Tubi nevű csapatból, legyen az bármi is.
A lemezt tavalyelőtt rögzítették Angliában, a keverésen Adrian Benavides és a Grammy-nyertes Marc Urselli (U2, Foo Fighters) dolgozott. És akkor lelövöm a nagyágyút, egy dalban Serj Tankian (System Of A Down) énekel, aki mindenre ráér már, csak a saját zenekarára nem – legalábbis ha új dalokról van szó. Nem baj ez, így legalább friss, mondhatni, újszerű életet lehel más zenei világokba, ahogy itt is tette a klipes Black Blooms című dalban, ami szívet és inget tépő fájdalomtenger, értelemszerűen a lemez egyik kielmelkedő csúcspontja. Itt említeném még meg, hogy újabb kutakodás után azt is megtaláltam: a Livesound elhozta volna a zenekart tavaly március 13-án a Dürerbe, ami úgy, ahogy volt, érdeklődés hiányában el is maradt. Ezen cseppet sem csodálkozom, legalábbis azon a részén, hogy a zenekart borítékolhatóan minimális számban ismerik itthon, hiszen én is csak hónapokkal később leltem rájuk. Finoman szólva pont annyira döcögős (lehet) a marketing-gépezetük, amennyire egy olasz-nemzetközi prog zenekartól az „elvárható". Ha ez a kritika minimálisan is, de segít abban, hogy népszerűbb legyen a zenekar, rajtam ne múljon.
A sok rizsa után essen szó a zenéről is, ami afféle alter progos, jellegzetesen O.R.k.-s, mondhatnánk, ha többen tisztában lennének a zenekarral, de így csak arról tudok beszámolni, hogy az énekes LEF sokszor tiszta Chris Cornell (hoppá!), bizonyos helyeken meg tiszta Andy Bell (Erasure, hoppá!). Máskor meg mondjuk saját maga, amikor talán túl is vibratóztatja a hangját. Az előző keverékre a legjobb példa a harmadik dal, ami a legnagyobb kedvencem, a Beyond Sight, amelytől konstans libabőr költözik rám és majd öt percig úgy is marad. A lemez végefelé az erőteljesebben odacsapó Strangled Words-öt tudom kiemelni, ami okosan meg is töri az előző számok okozta hömpölygést.
Ha még egy kicsit boncolgatnom kellene a zene hangulatát, talán úgy írhatnám körbe, mintha egy a seattle-i hangulatot magába szívó prog zenekar elvinne egy sajátos, néha lebegős, melankolikus, néha hangszeresen okoskodó világba, aminek befogadásához elkelhet némi idő. Persze nem minden dal telitalálat, a Time Corroded már önismétlő, mondhatni túlnazáliskodó darab. Igazából ezen csúszhat el a történetük, ha „elolaszoskodják" a felépített világot, ami alatt azt értem, hogy a jó ötletekből pont azért nem lesz kimagasló produkció, mert az egyik székláb olykor dülöngél, ami jelentheti például az énektémák túlvibrátóztatását is. Jogosnak érzem azt a felvetést is, hogy a lemez első fele jóval erősebb, a második fele háttérzenébbre sikerült.
A mostani SOAD-turné három állomásán ők játszanak majd (nálunk sajnos nem), ha esetleg valaki elcsípi őket valahol, meséljetek. Én a tavalyi fiaskó után túlzottan nem bízom újabb hazai állomásban, legalábbis főzenekarként biztos, hogy nem, de sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, mindenesetre örülnék egy élő találkozásnak. Nekik meg hatékonyabb önreklámot kívánok, hogy ne lemondott turnéállomások miatt kelljen szomorkodniuk.
Hozzászólások