Büntetni való állapot, ha valaki death metalos létére nincs tisztában az Obituary fontosságával. Ez a -minden túlzás nélkül legendának nevezhető - floridai csapat, egyike lévén a legelső igazi death metal csapatoknak, legelső, Slowly We Rot lemezével kedvenc irányzatunk egyik alapkövét fektette le 1989-ben. Az azóta eltelt 10 évben hosszabb-rövidebb kihagyásokkal ugyan, de rendre előhozakodtak egy-egy új dalcsokorral a déli legények.
Az időközben készült albumok minőségileg végig hozták az elvárt színvonalat, minden radikális újítás vagy bárminemű változtatás nélkül, s így minden Obi-rajongónak biztos megvan a saját kedvence a sorból. Én máig a debütalbumukra esküszöm, az ott hallható brutalitás és súly példaértékű. A későbbi, belassult, kissé doomos irány is jól állt nekik, s áll is mind a mai napig, ugyanis a legfrissebb, nyolcadik korongjukon is ezen az ösvényen haladnak tovább.
Bár a Tardy fivérek nemrég jelentettek meg egy korrekt szólólemezt, ez úgy látszik nem merítette ki minden kreativitásukat, hisz most itt az anyazenekar új sorlemeze, 13 friss, ízig-vérig Obituary szerzeménnyel. S ezzel azt hiszem mindent el is mondtam az új dalokról, és aki eddig is a bandával tartott, az akár szentírásnak is veheti a szavamat. 99%-ban középtempóban kúsznak előre a masszív fejlóbálásra ingerlő súlyos riffek, miközben John Tardy hörgi jellegzetes stílusában mondandóját a halálról, s egyéb nyalánkságokról.
Az előző lemezen debütált Ralph Santolla (Death, Iced Earth, Deicide) ismét kiváló, tipikusan deathes szólóival színesíti a csapat kiforrott zenei világát, riffek terén azonban kötelességtudóan idomul a banda arculatához, így ezúttal sem a technikázásra helyezi a hangsúlyt, mint egyéb csapatainál. Ez nem is baj, sőt, valószínűleg Kossuth téri tüntetés követne egy kísérletezős Obituary anyagot, ám már az utóbbi, Xecutioner's Return albumnál is a fáradás jeleit véltem felfedezni, ami az új műre is áll. Biztos vagyok benne, hogy nem Santolla a ludas ebben, hiszen a Deicide utóbbi lemezeit is valami eszméletlen módon sikerült feltuningolnia. Nem, itt kérem szépen az a helyzet, hogy egyszerűen kevés az igazán kiemelkedő dal. Már az előző lemezt is szürkének találtam, s bár egy fokkal erősebbnek érzem a Darkest Dayt, én egy jelentősebb, mondjuk négy éves pihenőt írnék elő Tardyéknak. A hosszabb kihagyás egyszer már jót tett a csapatnak, a Back From The Dead után 8 évvel kihozott Frozen In Time egy hamvából feltámadt együttest mutatott, s a szünet egy remek albumot eredményezett.
Valahol az Obituary is eljutott arra a pontra, ahol a Dream Theater is vesztegel már egy ideje. Belőttek maguknak egy bizonyos szintet, ami a legtöbb hasonszőrű csapathoz mérten magas, ám saját képességükhöz viszonyítva inkább standard végeredményt szül, s ezt tetézik még a rendszeres dalírásokkal és lemezek megjelentetéseivel. És látszólag ezek az egyébként kimagasló tehetséggel megáldott zenészek kezdik elfelejteni, hogy az alkotás nem lóverseny, néha célszerűbb kivárni a megfelelő pillanatot valami új létrehozására.
