Kedvenc San Franciscó-i plagizátoraim visszatértek, ezúttal egy négyszámos EP-vel, én pedig ezennel a puszta hírmondáson túl sok minden mást nem is szeretnék magamra vállalni. Hiszen a helyzet változatlan, sok újat elmondani nem lehet (ők sem akartak), a korábbiakat megismételni pedig üres szócséplésnek tűnhet. A játék még mindig a Black Sabbath éjszínű muzsikájának legautentikusabb/legpofátlanabb (megfelelő aláhúzandó) megidézése, hol az Ozzy-érából szemezgetve (Helicopters, ami mondjuk helyenként már tényleg röhejesen War Pigs-ízű), hol inkább a Dio nevével fémjelzett korszakból merítve (Sign of The Witch). Aztán olyan is van, amikor inkább a Pentagram neve ugorhat be (John The Tiger). És persze ezúttal sem maradhatott el a már-már szokásosnak is nevezhető bódult-utaztatós tétel (Strange Winds) sem, á la Planet Caravan, Laguna Sunrise.
Ez eddig is mindig így volt, vélhetőleg ezután is mindig így lészen, mint ahogy az is, hogy Mark Thomas Bakernek, a Tony Iommi Nemzeti Riffképző Intézet éltanulójának gitártémái valóban oly módon delejeznek, mint ahogy csak a legnagyobbakéi, míg Theo Mindell hangja ereje teljében tölti be az okkult tereket. Nulla eredetiség, maximálisan autentikus hangulat, eddig is vevő voltam rá, ezután is önfeledten fogok rá bólogatni. (És nem megyek bele egy olyan, sehová sem vezető beszélgetésbe, hogy minek kellenek a klónok, ha itt van még az eredeti is.)
Nem történt semmi különös, az Orchid megint leszállított egy jó kis Sabbath-anyagot.
Hozzászólások