Shock!

Az elég hülye elnevezésű (na jó, a Törpénél tényleg jobb) Óriás kakukktojásnak számít mifelénk. Ilyen, alapvetően alternatív-indie skatulyába helyezhető, majdnem annyira pop, mint amennyire rock muzsikákat nem nagyon szoktunk ajánlgatni, mivel mind a szerkesztőség, mind pedig – vélelmezhetően – az olvasótábor túlnyomó többsége csak elvétve hallgat ilyesmit. Már ha egyáltalán. Nem baj, néha kell ilyen is, és a nagynövésűek legalább igényesen művelik saját stílusukat.

Az Óriás a 2004-ig küzdő Annabarbi romjaiból emelkedett fel, Egyedi Péter énekes/gitáros és Örményi Ákos basszusgitáros már annak a csapatnak is a magját jelentette. 2005-ben aztán, kb. egy évnyi pihenő után Michael Zwecker dobossal - ő az a kis girnyó fazon, aki akkoriban Kispálék dobcucca mögött is üldögélt, egy ideje meg már ott se - életre hívták a szálfatermetűt. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy annáékról túl sok emléket nem őrzök lelkem legmélyén, mindössze egyetlen találkozásunk volt a Szigeten, az ott hallott két-három számból pedig már egyetlen momentumra sem emlékszem. Asszem, ez így rendben is van.) 2006-ban aztán az Isten Háta Mögötti Hortobágyi Laci került a dobos posztra, és ez már ugye sokkal szimpatikusabb párhuzam. Túl sokáig aztán ő sem maradt, hívta Írország, Óriásék meg újra kereshettek maguknak ütőst. Így került a képbe Nagy Dávid, aki szintén ismerős lehet innen-onnan (leginkább a Sun Workshopból), és most így állnak. Végül pedig még egy IHM-párhuzam: Egyedi mostanság kisegít Palikáéknál, ott éppen – minő meglepő fordulat – basszusgitár lóg a nyakában. A történelem óra után pedig lássuk, miről is van szó.

Jelen írás tárgya a csapat bemutatkozó anyaga, rajta öt szám, a zenekar honlapjáról szabadon letölthető, kereskedelmi forgalomba nem is kerül. Alapvetően könnyen befogadható, a nagyközönség által is szerethető muzsikáról van szó, az én ízlésemnek kicsit limonádé ugyan, de megközelítőleg sem annyira negédes, mint a HS7, és jóval tartalmasabb, mint a Kowalsky meg a Vega. A szövegek egyfelől az IHM világával rokonítható, elvont képeket jelenítenek meg, másrészt pedig nyomokban az az esős-melankolikus hangulat van jelen, ami a Quimby sajátja. (Csak itt hiányzik annak bárzene jellege.) Az agy leharcolt kapacitása és a Másfele néz felépítésében csipetnyi grunge hatás is tetten érhető, de szépen megmarad érzés szintjén, nincs sehol húrtépő őrjöngés, de még üvöltözés se, Egyedi a magas fekvésű, kissé rekedtes hangján mindvégig biztosan hozza a dallamokat. Minden kétséget kizáróan a legtökösebb tétel A gyémánt-szén-féle anyagok halmaza, a többinél sokkal rockosabb, jóval érdekesebben megcsavart téma, igazán fogós refrénnel, amiben Peti is rendesen kiereszti a hangját. Ez aztán mindenképp jót tesz a lemez dinamikájának, még ha ezzel vége is a korongnak.

Nem mondom, hogy innentől kezdve éjjel-nappal Óriást fogok hallgatni, de az is biztos, hogy saját közegükben simán megállják a helyüket - már ezzel a bemutatkozó kislemezzel is, aztán nyilván fognak még fejlődni a későbbiekben. Ha egy Belmondo, vagy egy Vega szólhat a rádiókban, akkor ott a helyük Óriáséknak is. Azoknál már most simán jobbak.