Shock!

Édes drága Ozzy bácsi, pár éve nemhogy az előző (egyébként kiváló) lemez elkészítését nem néztük ki belőled (bocsi), de, hogy ennyire gyorsan még egy lemez kiszakadt (kipréselték) onnan, ahonnan az is jött, na, azt végképp senki nem gondolta volna. Szívszorító látni, mennyire nem vagy már önmagad fizikailag, de nagyon küzdesz és még mindig az éltet, hogy színpadon lehetsz/leszel és a mikrofonállványba támaszkodva megmutatod magad. Mert nagyon mást ne reméljünk, az ének nyilvánvalóan playback lesz, a rohangálás, az ide-oda totyogás a múlté, ahogy vödörből locsolást se várjon senki. Valójában mindenki azt reméli, hogy nem fogsz összeesni az orrunk előtt – persze ha tényleg megvalósul bármiféle turné, én őszintén szeretném, hogy tényleg legyen, és jó lenne látni, még ha összevissza remegsz is.

2022-ben megérkezett, amire tényleg nem számítottunk két éve: elkészült egy új Ozzy Osbourne-lemez. Ozzyt szó szerint a színpad élteti és tartja életben, az a tudat, hogy a sok viszontagság után hamarosan kimehet a fények oltárára, bolondozhat nekünk, ADHAT nekünk. Mindazonáltal kimondottan szívszorító a Sötétség Hercegét ilyen állapotban látni, a mostanában egyre több videóinterjún megszakad a szív, és hát így színpadra menni… érzésem szerint egy rajongó sem szeretne szánakozni rajta… Ha értitek, mire gondolok. Viszont azt sem gondolom, hogy a sokak szerint őrülten gonosz és pénzhajhász Sharon lökdösi ki Ozzyt a színpadra, hogy még több botoxot tudjon az arcába fecskendezni, szerintem pont ő lehet a legpontosabban tisztában azzal, hogy ha elvágja Ozzytól a színpadot és az élő fellépés reményét, akkor TÉNYLEG a nem várt vég közelébe tolja az urát. Mit lehet ilyenkor tenni? Csakis egyvalamit: megpróbálni.

A Patient Number 9 elkészítéséhez ugyanúgy Andrew Wattot kérték fel, mint az Ordinary Manhez, meg persze egy rakás másik híres zenészbarátot. Chad Smithet és Duff McKagant például újra üdvözölhetjük, és ugyan nincs most se Elton John, de Post Malone sem, utóbbit szerintem senki sem bánja, viszont jött Tony Iommi és Zakk Wylde, Robert Trujillo, na meg szegény Taylor Hawkins is. Többek között. Továbbá biztos, hogy létezik már valamiféle Ozzy-énekgenerátor, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bármiféle épkézláb, használható énektémát képes legyen felénekelni csak úgy csípőből. Persze most is nagyon hallatszik, hogy mennyire kisimították, átrendezgették a hangokat (ahogy a korábbi lemezeken is), de talán itt még jobban, mindezek ellenére sokszor hihetőbbnek tűnik a végeredmény, pont úgy, amire nem számítanál. Tizenkét dal került az új albumra, meg egy kis levezetés, ami soknak tűnhet, de ha meghallgatod egyszer, meg utána sokszor, rájössz, hogy nincs köztük töltelék, mindennek helye, oka van. És ez így van jól.

A nyitó, címadó, és beharangozó Patient Number 9 a lemez egyik húzódala, nem tudok belekötni semmilyen szempontból és teljesen érthető, miért ezt választották indításnak. A szerzőgárda combos, bár nyilván Ozzy neve akkor is ott szerepelne mindenhol, ha tényleg csak a hangját adta volna a stúdióban a dalokhoz. Gitáron Jeff Beck vendégeskedik itt, jellegzetes bluesrockos szólóval. Az énekdallam, de főleg a refrén előrevetíti az egész lemez hangulati ívét: szerfelett szívszorító, legalábbis én mindig összefacsarodom tőle. Az Immortalban a Pearl Jamből Mike McCready vendégszerepel, a dal lendületesebb rocknóta, bőgőn Duff játszik, a refrén szokásos Ozzy, a régebbi időket idézve. Harmadikként beszánt az ősrockos riffelésű Parasite, amiben végre felbukkan a régi bajtárs, Zakk Wylde. Soundja visszafogottabb, mint amire gondolnál, elsőre nem is rá tippeltem a riffeknél, Ozzynál pedig jobban lehet érzékelni a „segítséget”, konkrétan végig olyan, mintha egy Ozzy-szoftver énekelte volna fel, ilyen refrénes témák rég nem szakadnak már ki belőle sajnos. Feltehető újra az a kérdés, hogy a végső produktum érdekében megengedett-e ennyire durva belenyúlás, de ezt a kérdést nyitva is hagyom, egyelőre én sem jutottam saját magammal egyezségre.

A Planet Caravant idézőn induló No Escape From Nowban nem meglepő módon Tony Iommi játszik, bár az ő hangzása is visszafogottabb, kevésbé iommisan markáns, mint várnánk. A majd hét percre nyúló szövevényes szerzemény a korabeli sabbathos hangulatot hozza vissza, modern köntösben, abszolút tízpontos darab. A dobokon még szegény Taylor Hawkins játszott, amihez nem nagyon lehet mit hozzátenni se írásban, se szóban, talán csak annyit, hogy wardabb Wardnál. A szívszorító szöveg vélhetően Ozzy saját állapotát írja le, énektémailag meg fogalmam sincs, hogy hozták ki belőle, de itt több eredeti Ozzyt hallok, odarakta magát a vén csibész. A líraibban induló, majd a refrénnél lendületet kapó One Of Those Daysben ismét egy legenda érkezett vendégnek, Eric Clapton jellegzetes futamait hallhatjuk, a dal slágeres, noha megszólalásában ez is jóval visszafogottabb annál, mint amire élőben a számot predesztinálták. Bár az is lehet, hogy Clapton jellegzetes tiszta, fenderes hangzása mellé nem akartak túlmetálosított riffelést.

A lemez feléhez közeledve az A Thousand Shades ismét Jeff Becket hívja versenyre, a szívbemarkoló, nagyívű dallamvezetés a régi idők slágerlistáit idézi, a merengős szöveg is a melankolikus oldalt erősíti, talán már nem lep meg senkit, hogy ez is egyfajta zenei búcsúzkodás, akármilyen rossz ezt leírni-kimondani, noha itt is kirívóan hallani a műozzys hangokat. A merengős/rockos oldalt erősíti a következő, zakkes dal is, a Mr. Darkness, ahol ismét Hawkins kiváló dobolását hallhatjuk. Szintén Zakk Wylde-dal készült a Nothing Feels Right, ahol a Jane's Addictionből ismert Chris Chaney a segéddalszerző és basszusgitáros. Egyébként elképesztően kiugranak produkciós szempontból ezek a slágergyárosok által kreált dalok, ez is százezer pontos, sikerlistás darab, ahol teljesen mindegy (lenne), hogy Ozzy énekelte fel, vagy egy aktuális popelőadó, ugyanúgy tarolna – bár utóbbi esetben nyilván a listákon nagyobbat. Persze Ozzy miatt ez ozzys, remek a refrén, a szöveg és a gitárszóló (Zakk nagyot megy!) szívszorító ismét, de ez egy ilyen lemez. És ne feledjem: Chad Smith is kiugróan remekel itt (is).

A következő, Evil Shuffle-ről először azt hittem, ismét Iommi-téma, de nem, Zakk gitározik itt is. A vintage-hangulatú rockdal a lendületesebb témák közé illeszthető, abszolút koncertkompatibilis. Ezután a Degradation Rules viszont már tényleg Tonyval készült, illetve ahogy megdörren, az szó szerint maga a BLACK SABBATH (még ha más dobol és más basszusozik itt), és ne feledjük: még a szájharmonikát is megszólaltatta Ozzy. A gitár is morózusabb, teltebb, és itt meg Chad wardabb Wardnál. Ellenben a szöveget nem tudom mire vélni, semennyire nem illik a zenéhez és ezekhez a hetvenes öregemberekhez ez a pikáns, a tinédzserkort idéző pár sor. Ahogy a tizenegyes Dead And Gone ahogy elindul a csattogó basszussal, majd megszólal Zakk Wylde millió közül is felismerhető dzsadzsadzsadzsa riffje, libabőr lesz rajtad azonnal. Klasszikus indítás, kicsit a szenzációs No More Tears-korszakot is megidézi, noha itt is besegített egy neves slágergyáros, Ali Tamposi. De teljesen mindegy, kié az érdem, tízpontos darab, szinte elfelejted, hogy 2022-t írunk, és nem mondjuk 1995-öt. Persze halkan hozzáteszem, hogy a gitárhangzást szívem szerint jóval pőrébbre, erőteljesebbre vettem volna, de hát ezt nem így álmodták meg a készítők, aminek nyilván megvan az oka. A két záró tétel, a God Only Knows és a Darkside Blues a klasszikus régebbi Ozzy-vonalat viszi tovább. Előbbiben Josh Homme is betársult Zakk mellé, és Taylor Hawkins dobol még, utóbbi meg egy lemezzáró bluesos, slide-gitáros, szájharmonikás levezetés. Szövegileg megint szívbemarkoló témákat írtak (jó kérdés, ki segít be ebben Ozzynak), a God Only Knows különösen szomorú.

Nem nagy meglepetés, hogy Andrew Watt játszik még gitáron az összes dalban, Robert Trujillo szintén majdnem mindenütt basszusgitározik, nyilván örömzenélés lehetett nekik mindez. A három jelzett dal kivételével a teljes lemezt feldoboló Chad is remekül belesimul mindenhova, de hát zseniális zenész ő is, ez nem kérdés. A lemezen uralkodó vintage rock gitárhangzás nyilvánvalóan jól átgondolt folyamat végterméke, és lehet ugyan vitatkozni azon, hogy jobb lett volna valami fémesebb sound, de nem vitatható, hogy jól szól minden: levegős, nem brummogós, de nem is grandiózus, de talán egy kicsit fátyolos. Néhány előző lemezhez képest sokkal organikusabbak az Ozzy énekhangján eszközölt téma- és dallamjavítások, olykor azt is elhiszem, hogy tényleg így énekelte fel, bár persze előfordul, amikor az előretolt ének miatt jobban kiugrik a műanyag íz. Hozzáteszem, a minden eddiginél jobban az előtérbe kevert énekhang is egyfajta direkt tiszteletadás lehet Ozzy felé – legalábbis én így képzelem.

Ha azt nézzük, kik a dalszerzők, akkor nincs kérdés, hogy patikamérlegen kiszámított minden, másrészt nem lehet hibázni egy ilyen lemeznél, egyszerűen nincs benne semmilyen forgatókönyvben, hogy Ozzy Osbourne dalai bármilyen (dalszerzési, produkciós) szempontból rosszak legyenek. Ráadásul ez a lemez nem olyan, mint amit egy hetvenpár éves Parkinsontól, meg ki tudja még, mitől gyötört idősödő test készített, annál sokkal frissebb, élettelibb minden szempontból. Tényleg le a kalappal, hogy ezt elkészítették, persze a legutolsó lépcsőfok maga Ozzy, de ugye érte és róla szól az egész, előtte tiszteleg az itt részt vevő összes zenész – és ne feledjük a háttérembereket sem, a hangmérnököt, producert, bárkit, aki hozzátett valamit ahhoz, hogy mindez elkészüljön. Ahogy az előző lemezért is tudtam rajongani, így ezért is tudok, és nem kérdés, hogy számomra maximális a pontszám.

Ez nem metál, nem hard rock, ez a műfaj maga Ozzy Osbourne. Tizenhárom tétel, egy zenei ajándék, amellyel-amelyben a főhős harcol a saját, öregedő, egyre nehezebben működő testével és elméjével, hogy egy kicsit visszahozza nekünk azt a korszakot, amikor tündöklő, nagybetűs Rocksztár volt. Az igazak egyike.