Shock!

Komoly változások, hányattatások és rengeteg idő után jelent meg ez az új album, amit annak ellenére is roppant kíváncsian vártam, hogy egyébként sosem voltam mobilos. A legutóbbi koncertlemez ugyanakkor minden skála szerint baromi jól sikerült, és a rajta szereplő friss dal, a Nagyon fáj is roppant ígéretesnek tűnt, így érdekelt, mire jut a magyar hard rock-szakma két nagy öregje, Schuster Lóránt és Sárvári Vilmos az évek során melléjük szegődött négy újabb – és fiatalabb – arccal, Baranyi László énekessel, Tarnai Dániel basszerrel, Szebelédi Zsolt dobossal, illetve Szabó Péter billentyűssel. És noha maradéktalanul nem vagyok elégedett az albummal, egyvalamit biztosan leszögezhetünk: a P. Mobil mai inkarnációja több mint működőképes.

A Farkasok völgye – Kárpát-medence hallatán mindenképpen a túlzás nélkül állati jó hangzás vágja egyből mellbe az embert: vastag, élő hatású, természetes a megszólalás, és csakis annyira vintage, amennyire az a stílusból fakad – hagyományőrző, viszont abszolút mai a sound. És ez szerencsére a zenére is jellemző, amit a banda vízióját adó Lóránt kitartása mellett nem tudok nem a fiatalok számlájára írni, ugyanis a srácok a dalszerzésbe is elég rendesen belefolytak. A két pólus remek együttműködésének köszönhetően a zene ízig-vérig mobilos, viszont egyfajta friss dinamika hatja át az egész albumot amellett, hogy mindenki pofátlanul jól zenél, és az anyag hangszerelése, kidolgozottsága is kizárólag dicséretet érdemel. Baranyi László személyében ráadásul egy olyan roppant erőteljes, komoly hangterjedelmű, karcos rocktorok nyomul a fronton, aki minden túlzás nélkül képes igazságot szolgáltatni az óriási elődök témáinak, ám ezzel együtt sem hasonlít direktben egyikükre sem. A dallamok mobilosak, de az embernek egyetlen pillanatra sem támad az az érzése, hogy na, itt akkor most Vikidál Gyula vagy Tunyogi Péter vagy Rudán Joe megidézése lehetett a cél.

Nehéz megjósolni, mely dalok válhatnak favorittá a jövőben a koncerteken, de a már említett Nagyon fáj mindenesetre innen is kiugrik: masszív, fajsúlyos, monumentális, klasszikus hard rock-himnusz olyan refrénnel, ami már elsőre beül a fülbe, tényleg nehéz tőle szabadulni. A nyitó címadó téma a maga epikus megközelítésével szintén húzószám, akárcsak a talán legklasszikusabban mobilos (nem véletlen: Schuster-Sárvári-szerzeményről beszélünk) Nem akartam megszületni, amelynek azonban mégis különleges, egyetlen korábbi dalukra sem jellemző töltést ad a szöveg, amelyet egyértelműen Lóránt betegsége ihletett. Lacit dicséri, hogy tökéletes drámaisággal, makulátlan hitelességgel adja vissza ezeket a nagyon személyes sorokat (és ha már itt tartunk, a melodikusabb, finomabb húrokat pengető Ne játszd újra, Sam!-ben is kiugróan nagyokat énekel). De nem megyek végig egyenként az összes dalon, mert tényleg mindenhol nagyon rendben van a zene, és mint említettem, teletették apró finomságokkal a lemezt a vokálmunkától kezdve az ízes basszusfutamokon és markáns billentyűs szőnyegeken át egészen Vili old school gitározásáig. Az igényességhez tényleg nem férhet kétség, ezen a téren egyértelműen az utóbbi évek egyik legjobb magyar hard rock-lemezéről beszélünk: tele van fogós, ragadós dallamokkal és nüansznyi érdekességekkel, amelyek miatt mindenképpen érdemes újból és újból előszedni. A bónuszok közül a Kétforintos dal akusztikus verziója emelkedik ki egyértelműen (Lacit tényleg nem tudom eléggé méltatni!), és az első kiadáshoz nyugati mintára elkészített, mélyinterjúkkal és speciális összeállításokkal teli, profi kiállítású bónuszmagazint is csak dicsérni tudom. Az utóbbi elkészítésében oroszlánrészt vállaló Rozsonits Tamás nagyon odatette magát, az interjúk olvasmányosak és alaposak.

És hogy akkor mi is a problémám? Az egyik – a kisebb – mindenképpen a hosszúság: a bónuszokkal együtt egyszerűen feleslegesen elnyújtották az albumot, de ez még a kezelhetőbb kérdés, hiszen maximum részletekben hallgatom, és kész. Viszont egy-két dal esetében is határozottan túlhúzza a műsort a csapat, visszatérő benyomásom, hogy több számból is lecsippentenék egy-egy újabb kör refrénismételgetést, mert ezek nélkül is kerek lenne a végeredmény. A másik, már komolyabb negatívum, hogy bizonyos szövegekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. A Nyomjad Papa! esetében már a cím sem ígér sokat, de még ez sem készíthet fel senkit arra, mit hall majd a későbbiekben. „Gyerünk, spermák, belülről nézzünk meg egy anyukát / Gyerünk, gyerekek, talán mi is leszünk emberek" – ez most komoly? Nem vagyok prűd, és elképzelhető, hogy talán ebből az ötletből is ki lehetett volna hozni valami szellemeset, de tuti, hogy itt nem sikerült, egyszerűen csak szerencsétlen, kínos és végtelenül ciki a végeredmény. Amin amúgy simán túllépnék, ha zeneileg nem az egyik legjobb dalról beszélnénk tele súlyosan jammelő, ősrockos témákkal és újabb gyilkos dallamokkal Lacitól. Amiket aztán módszeresen kinyír a szöveg... A másik kényes pont a Szexrabszolga, de még itt is eltörpülnek a fenntartásaim a Nyomjad Papa! rettenetével szemben. Ami meg a többit illeti, a lemezcím nyilván önmagáért beszél – Lóránt politikai nézetei többé-kevésbé ismertek, de nincs szó erőszakos térítésről vagy bármi hasonlóról, sőt, még csak túlzottan egyértelmű vagy direkt megfogalmazásokról sem. Szóval nem kell vele feltétlenül mindenben egyetérteni ahhoz, hogy az ember élvezettel hallgassa a lemezt.

Összességében tehát mindenképpen pozitív a mérleg, és ugyan a borító megint rettenetes, zenei szempontból tényleg kiemelkedően jó albumot tett le az asztalra a sokadszorra is megújult magyar hard rock-legenda. Bárkinek merem ajánlani az anyagot, aki kedveli ezt a vonalat, sőt, annak is, aki alapból nem mobilos, hiszen mint írtam, én sem vagyok feltétlenül az, még a csapat elvitathatatlan érdemeinek elismerése mellett sem. Amit zeneileg elővezetnek itt, abba nem lehet belekötni, az időnkénti túlnyújtások és az ondó-induló miatt viszont akkor is levonok egy pontot.

Lóránt pedig – a Nem akartam megszületni szövegében elhangzottakkal ellentétben – természetesen ne egy kicsit, hanem minél tovább maradjon még.