Shock!

Nem mondhatjuk, hogy az idei esztendő harmatosan telt volna a melodikus rock színtéren, hiszen a jól bejáratott nevek, ha nem is maximális teljesítményekkel, de az átlagosnál azért jóval erősebb produkciókkal rukkoltak elő 2020-ban. Elég csak a H.E.A.T legfrissebb művére gondolni, akik véleményem szerint az eddigi legjobb lemezüket készítették el, vagy a Compass meglepően jól sikerült, progos-melodikus anyagára, de a Lionville, a Pinnacle Point, a Harem Scarem és a Pride Of Lions dallamorgiája is teljesen rendben volt. Utóbbi különösen jó dalokat rakott össze a vagány és őrületes hanggal megáldott Toby Hitchcockkal a fronton, bár persze csakis csukott szemmel volt érdemes velük próbálkozni, hiszen Jim Peterik lila fényben tündöklő frizurájánál borzalmasabb képi jelenség nem nagyon jött szembe velünk ebben az évben.

No, de nem csupán a nagy nevekhez kapcsolódott a jó minőség, hiszen az olyan másodvonalas alakulatok, mint amilyen például a svéd multi-instrumentalista énekes, Michael Palace által fémjelzett Palace projekt is nagyon szerethető finomságokat szabadított ránk. A Frontiers kiadóhoz szerződött dalszerző persze korántsem ismeretlen AOR- és dallamügyekben, hiszen közösködött ő már a Harem Scarem-frontember Harry Hess-szel is a First Signal projektben, illetve a Kryptonite, a Find Me, Toby Hitchcock, valamint a mostanában parkolópályára állított Adrenaline Rush háza tájékán is komoly kapcsolódási pontokról beszélhet. Ráadásul a Rock And Roll Radio immár a harmadik olyan jellegű kiadvány, ami az elődeihez hasonló ragadós, tipikus '80-as évekből újraszületett, ultramelodikus dallamrockot tartalmazza. A 2016-os Master Of The Universe-en elkezdett és a 2018-as Binary Music albumon folytatott tendencia mostanra talán még egy szinttel komolyabb minőségbe fordult át, és a zenét leginkább a Toto, a Harem Scarem, a Giant, a régi Winger, a Tyketto és elég nagy mértékben a jelenkori Treat rajongói fogják bekajálni.

Nekem már az első körben is roppant szimpatikus volt az összhatás, és sokkal jobban tetszett még a Binary Musicnál is, amit hallottam. A pittyegős zongoramotívummal startoló When It's Over és a letagadhatatlan hatásokból született Eleonora például annyira pofátlanul komoly, szinte plágiumnak is beillő Toto-nóták, hogy ilyesmire tényleg csak Lukatherék voltak képesek. Nem lepődnék meg egy olyan képen, amelyen David Paich és Luke a kezükbe temetett arccal hallgatnák éppen ezt a két bivalyerős szerzeményt. Azt is elég nehezen tudom elképzelni, hogy az albumot nyitó címadó és az ezt követő Castaway ne rezegtetné meg bármelyik dallamhívő ilyesmire irányított antennáit, mert mind a finomra hangolt gitár/billentyű hangzást, mind a feszes ritmust és persze a zsír melódiákat is direkt erre programozta Michael. Személyes kedvenc is akad bőven: a Hot Steel címéből ítélve akár még metálnóta is lehetne, de a játék neve mégis inkább hard rock, méghozzá a legnemesebb fajtából. Az Origin Of Love meg valami olyasmi, mintha egyenesen a Damn Yankees vagy akár a Tyketto műhelyéből kotorták volna elő, aminek felettébb tudok örülni, de olykor még az Asia bombasztikus, AOR-os melódiát is felidézi nekünk Palace mester. Hallgasd csak meg a She's So Original tökéletesen felépített, többrétegű vokális megoldásait: ezer fokon ég a dal, hihetetlen potenciál rejlik benne.

Amiért egy fél pontot mégis kénytelen vagyok levonni az értékelésnél, az a dobsound, amit egész biztos nem ember szolgáltat, sőt, tudomásom szerint a két évvel ezelőtt közreműködő Daniel Florest ez alkalommal nem is tüntették fel ütősként ezen az anyagon. Ettől függetlenül a Rock And Roll Radiót minden AOR-rajongónak érdemes felvennie a lejátszási listájára. Toto-hívőknek pedig már csak a két említett nóta miatt is kötelező házi feladat.