Shock!

Elképzelni sem tudom, hogy hány olyan ember él a Kárpát-medencében, akinek mond valamit a Pinnacle Point név. Azon kívül, hogy egy híres dél-afrikai barlangrendszert is így neveznek – az itt feltárt ősember-leletek alapján derült ki, hogy a homo sapiens végül is Afrikából származik –, a formáció névválasztása mégis inkább egy legendás zenekarhoz és annak kivételes dalcsodájához köthető. Beavatottaknak persze nem nehéz kitalálni, hogy ez a zenekar egy bizonyos Kansas, a dal pedig a The Pinnacle, a Masque album egyik gyöngyszeme.

A projekt két oszlopos tagja Jerome Mazza énekes/gitáros/billentyűs Pennsylvaniából, és Torben Enevoldsen billentyűs/gitáros Dániából, akik a nagy távolság ellenére is életben tartják közös vállalkozásukat, amit négy esztendővel ezelőtt alakítottak meg, különböző vendégzenészekkel kiegészülve. Egy évre rá meg is jelentették bemutatkozó anyagukat Winds Of Change címmel, ami nem véletlenül tartalmazott Kansas-ízű, progrock- és AOR-muzsikát, hiszen Mazza amellett, hogy szerepelt az egykori Kansas-frontember, Steve Walsh szólólemezén, kollégájához megtévesztően hasonló orgánummal is rendelkezik. Olyannyira, hogy egy időben szó is volt róla: Walsh távozása után ő kapja meg a frontember szerepét a jelenleg is működő csapatban. Nem tudom, hogy ebben az esetben milyenek lettek volna a topekaiak legfrissebb, majdhogynem teljesen új felállással készült lemezei, de az biztos, hogy sokkal több momentum köszönt volna vissza a klasszikus érából. A Symphony Of Mind-on hallható zenét ugyanis százszor inkább lehet Kansasnek nevezni, mint az eredeti (mármint kis részben eredeti) csapat legutóbbi munkáit.

A klasszikus albumok tételeihez való hasonlóság már-már annyira feltűnő, hogy azon sem lepődnék meg, ha a mélyen tisztelt kollégák perre vinnék a dolgot. A kontrasztok szinte teljesen elmosódtak: Mazza úgy idézi meg Walsh hangszínét, mintha tényleg az eredetit hallanád fénykorában, ráadásul a sok helyen hegedűvel, tipikus billentyűtémákkal és hangnemváltásokkal díszített dalok egyes részleteit néhol konkrét nyúlásnak is bátran lehet nevezni. Elég csak belefülelni a Hero című szerzeménybe, ahol a '74-es Kansas-debüt Journey From Mariabronn nótájának jellegzetes melódiái hallhatóak viszont, vagy az In The Wake Of Hope kezdő hangjaiba, ami szintén óriási pofátlanság, bár persze ez pont a könnyen megbocsátható eset. Ugyancsak félreérthetetlen dalrészletre kaphatjuk fel a fejünket a Beyond lecsengésénél is – már ha létezik olyan ember, aki rajtam kívül ismeri még a Kansas-diszkográfiát hangról-hangra... Azonban ezek mellett pofás slágerekkel is megbombáznak: ilyen a Never Surrender, vagy akár a Dangerous Times, ami ráadásul úgy szól, mintha csak a Freaks Of Nature-ről maradt volna le egykor. Valamint a Weight Of The World, ami meg kábé akkora topsláger lehetett volna a '80-as években, mint ide Kalifornia. Komolyan érthetetlen, hogy ilyen dalszerzői vénával miért nem jutnak tovább ezek az arcok a hálószobák falain túlra. Persze nyilván manapság erre is megvan a – nem túl bonyolult – magyarázat.

Nekem pedig nem csupán fanatikus Kansas-zakkanásom miatt öröm egy új, klasszikus érát megidéző Pinnacle Point-anyag, hanem mert ilyenkor dicsekedhetnék is például azzal, hogy egy alkalommal volt szerencsém Jerome-mal is közösen dolgozni egy projekten, ami nem csupán büszkeséggel töltött el, de talán még jobban ráerősített arra a kérdésre is, hogy kit kellett volna igazából – Ronnie Platt érdemeit nem alábecsülve – a jelenlegi Kansas énekesi posztjára beiktatni. Az utóbbi időben pedig azt vettem észre magamon, hogy a sokszor arcátlanul ellopkodott ötletek ellenére is gyakrabban pörgetem a Symphony Of Mindot, mint a The Absence Of Presence-et. Dallamhívőknek természetesen erősen ajánlott ez a nem kevés westcoast-elemet és amerikai ízt is felvonultató muzsika.