Shock!

Melodikus progresszív rockként kategorizálta a „zinternet" legújabb felfedezettjeimet, akikre szokásos szörfölésem közepette akadtam rá. A fenti jelzővel ellátott csapatok már önmagukban is megérnek egy megfülelést, úgy meg főleg, ha a jól csengő zenekarnév és albumcím mellett a külsőségek is rendben vannak. A brit illetőségű Compass beizzítása egy bizonyos Steve Newman énekes-gitáros-billentyűshöz fűződik, aki történetesen saját, Newman nevezetű AOR-bandájának komfortzónájából szeretett volna kilépni, illetve kipróbálni magát egy modernebb, progresszívebb stílusirányzatban is.

Sajnos előzetesen még soha nem hallottam a gitáros saját nevével fémjelzett csapatáról, ami persze nem is meglepő, hiszen ha létezik olyan kategória, hogy „az undergroundnál is mélyebben", hát mindkét alakulata totálisan ide tartozik. Elég csak a Compass facebookos oldalára ráklikkelni, és szembesülni a jelenlegi pár száz követővel, ami abszolút igazságtalan mutató ahhoz képest, milyen minőségi muzsikát játszanak. Ahogyan más területeken, úgy a melodikus rockban sem egyszerű manapság igazán fogós, hosszútávon is működő, izgalmas szerzeményeket kreálni, azonban az Our Time On Earth dalai szinte minden tekintetben rácáfolnak erre. Kiemelném még az énekdallamok nagy részéért felelős frontembert is, Ben Greent, aki ugyan messze nem tartozik a csillagokat is leéneklők táborába, viszont így is nagyon kellemes orgánummal áldotta őt meg a sors, ráadásul tökéletesen passzol is a finoman hangszerelt zenéhez. Hangszínében akad egy csipetnyi Roy Khan is, ami miatt néhol megtévesztően átsiklik bizsergetően Conception-jellegűbe a muzsika, s ettől bizony mindig késztetést érzek arra, hogy többször is útjára indítsam a lemezt.

A Conception-hasonlat egyébként is megállja a helyét, mert simán el tudnám képzelni Khant is a mikrofon mögött az itt hallható zenei alapokra, és ebben az esetben az új Conception-műnél jóval erősebb dalokból álló anyagot kapnánk. Persze lehet, hogy ez így egyeseknek túl erős kijelentés, de ezt még Conception-, Ark- és Kamelot-rajongóként is így gondolom, hiába akadnak szép pillanatok a norvégok idei visszatérő lemezén is. Ha pedig mindenáron párhuzamokat kellene felsorolni a Compass-szel kapcsolatban, megemlíteném még a hasonlóan igényes terepen mozgó It Bites mellett a Sagát, valamint az Enchantet, és egy kis mértékben talán a Frost* korai korszakát is. Nem téved nagyot az sem, aki a Toto billentyűkkel és vokálokkal gazdagon díszített AOR muzsikájához is hasonlítja e szerzeményeket, bár azért itt nincs annyi napsütötte melódia, mint Lukatheréknél. Utóbbira jó példa mindjárt az elsőnek érkező, hatalmas refrénnel megáldott Skies Of Fire, de az ezt követő címadó már sokkal inkább Enchant-ízű progrock, ismét egy olyan gigarefrénnel, amilyet még az amerikaiaktól is ritkán hallok. A Conception-faktor pedig a Caught In A Frame-ben üt be kegyetlen párhuzamokkal. Nagy kár, hogy ilyen erős nótát nem hallottam a State Of Deceptionön... Annak ellenére, hogy a Neonnal kicsit megtörik a lendület, a refrén itt is ül, akárcsak az elkövetkezendő összes többi nótában. A málházós riffekkel indító Another Life Suicide pedig ismét Tore Ostbyék munkásságát idézi meg, de valami mocskosul pimasz módon. Egyszerűen nem lehet nem szeretni. Ugyanígy a Toto-hatásokat felmutató, terjedelmes A Warning From History is imádnivaló, ahol még a szóló is annyira lukatheres, hogy épp csak nem beszélhetünk plágiumról.

Ha hiányolod a színtérről a fentebb felsorolt, kiemelkedően jó lemezeket leszállító AOR- és progrock-bandákat, azonnal ismerkedj meg közelebbről is a Compass-szel. Én már most nagyon kíváncsian várom a következő fejezetet.