Shock!

Már tavaly év végén úgy voltam vele, hogy ha megérkezik az új Psychotic Waltz meg a Conception, akkor lemezfronton nagy baj nem lehet idén. És ugyan baj az van most bőven, de lemezfronton tényleg egész jól állunk, és mivel koncertre idén szinte biztos, hogy nem megyünk már (meg úgy általában sehova), talán hallgatni is több kapacitásunk lesz az aktuális dolgokat. Azért ezt a két anyagot említem elsősorban, mert mindkét zenekar csaknem húsz éve berögzült korszakos kedvenc, több mint két évtized után hoztak ki új albumot, és mindketten valamiféle szimbólumai egy izgalmas, érdekes időszaknak a progresszív metál fejlődéstörténetében. Mondhatni, valamiféle vélt vagy valós arany- és hőskor tanúi, akiknek még ma is van mondanivalójuk – más, de talán kevésbé fontos kérdés, hogy kit tudnak vele megszólítani a régi rajongókon kívül. A Waltzról már megemlékeztünk ezeken a hasábokon, itt az ideje, hogy teljesen más stílusban alkotó norvég kollégáikról is szóljunk pár szót – amennyire lehet, objektíven.

Nagy általánosságban elmondható, hogy – én legalábbis meggyőződéssel vallom – a legjobb zenekarok azok, akik relatíve kevés lemezzel rendelkeznek, illetve azután meg is szűntek valamiért. Így marad utánuk legenda, misztikum, lesz idő elmerülni a munkásságukban, és biztosan elkerülik a sorozatgyártás csapdáját. A színvonal persze maradhat egységesen magas akkor is, ha egy zenekar kvázi fossa a lemezeket több évtized létezés után, hosszabb szünet nélkül is (jó példa erre az Annihilator vagy a Saxon), de azért ilyenkor a fejlődés egy ponton abbamarad (nincs már hova), és változtatni, új utakat keresni is igen nehéz. Aki pedig megpróbálja, az nem teszi ki az ablakba, amit a rajongótábortól ezért kap.

Nos, ennek megfelelően a Conception '90-es években megjelent első négy lemeze gyakorlatilag alig hasonlít egymásra: fejlődésük, lassú változásuk tetten érhető, de stílusuk markáns, jellegzetes maradt végig. A Last Sunset fiatalos, kissé talán hebrencs, de jó dalokat rejtő malmsteeni-epikus skandinavizmusát egy érettebb, progosabb, de még dallamos metálként aposztrofálható irány színesítette a Parallel Mindson, ezt követte a progos elemek csúcsra járatása az In Your Multitude lemezen (1995 amúgyis valamiféle tetőpontként volt értelmezhető a Dream Theater és az előző évi Awake felfutásának köszönhetően). Végül pedig ott volt a Flow, amelyet már a '90-es évek végének atmoszférája jellemez, sokféle – ha úgy tetszik, „metálidegen" – behatással, de továbbra is baromi jó dalokkal. Az évek során utóbbi lett az abszolút kedvencem a csapattól, de úgy általában is bekerült az összlistámba.

A Conception titka véleményem szerint Roy Khan énekes és Tore Østby gitáros összhangjában rejlik – mint minden fontos zenekarban, ők a két meghatározó egyéniség, akik a hangzás egyediségét adják és a többi elemet helyükre teszik. Mert nem kérdés ugyan, hogy Ingar Amlien basszus-soundja is nélkülözhetetlen része az összképnek (halld: Feather Moves), de nyilván az amúgy producerként is aktív Østby mondta meg mindig a frankót, és mondja meg most is. Ugyanez vonatkozik a mindig is jelen lévő billentyűkre, amelyek tanítanivalóan épülnek a zenébe az összes lemezen, de talán pont a gitáros kontrollmániája miatt csakis sessionzenész segítségével (bár élek a gyanúperrel, hogy az „egyszerűbb" részeket eleve Østby játszotta fel, és csak a szólókhoz kért segítséget, na meg persze a koncerteken). Khan pedig hangot és arcot adott az egésznek, meg bizonyára dalszövegeket is, és a koncepció (hahahah) kidolgozásában is részt vett, de nyilván nem véletlen, hogy később a Kamelotban is egy hasonló gitáros-főnök mellett dolgozott, és amikor onnan is kikerült, a Conception-reunionig semmi érdemlegeset nem csinált. Hozzáteszem, Østby sem vitte túlzásba a zenélést, bár az Ark munkássága öt zenekarét is simán kiteszi, és mindez pont a fentebb taglaltakat támasztja alá: neki is sikerült elkerülnie a tömegtermelés csapdáját. (Bár stúdiójában nyilván nem kevés kutyaütő zenekar megfordult.)

Jó huszonév után viszont mindenkinek megfelelt az időzítés, és komolyabb hobbiként érdemesnek látták zajongani egy kicsit. Ahogy lenni szokott, jöttek a hírek az egyeztetésekről, próbákról, lett EP, pár koncert, majd lemez, és (sajnos ugyan vírushelyzet miatt lemondott, de mégiscsak megszervezett) turné. Mindez pedig nyugisan, felnőttesen, természetes mederben történt, és pont emiatt volt olyan jó érzés az első dalokat és az EP-(ke)t hallgatni (bár a My Dark Symphony nem nyerte el maradéktalanul kritikusunk tetszését). Ugyanígy nem görcsöltek rá a teljes lemezre sem, amely még a re:Conceptionről átmentett, már említett Feather Moves dallal együtt is összesen 39 perces lett. Ez egyébként bőven elég is, tekintve, hogy a korábbi albumok sem voltak túl hosszúak. (Nem kérdés, hogy a CD-korszak leáldozásának egyik nagy előnye a rövid játékidő reneszánsza, hiszen most már senki nem akar mindenáron 78 perc zenét ránk erőltetni egy aktuális kiadványon.) A 2020-as Conception nagy előnye, hogy leginkább a kései, Flow-fémjelezte korszakból szemezget, megtartva az összes jólismert és kedvelt összetevőt. Østby témái is úgy újak, hogy közben régi ismerősként köszönnek vissza, kellemesen hömpölyögnek a billentyűszőnyegek a visszafogottabb tempók hátterében, Khan pedig manapság is zseniálisan énekel. Valljuk be: hiányzott a színtérről, kár lett volna mindenféle személyes okok miatt eltékozolni ezt a hangot, főleg, hogy a Kamelot révén akár egy teljesen új közönség is megismerheti az anyabandát. Hiszen biztosak lehetünk benne: az átlag Kamelot-rajongónak lövése sincs a Conceptionről, és ezért még csak nem is hibáztathatók. Kíváncsi lennék, hányan gondolják azt, hogy Khan új banda alapításával tért vissza...

Amúgy már az intróból kiderül, hogy valamennyire azért a Kamelot-időszak is kellett hogy hasson a zeneszerzésre, de később a lassú dalok is ezt támasztják alá: az Anybody Out There is elférne a Youngblood-katalógusban, de a The Mansionnel erre még rá is játszanak, hiszen ez egy Elize Ryd vendégszereplésével felvett, női hangos duett. De egye fene, ebben a köntösben még a Kamelot-témákat is bekajálom a bandától, annyira ott van a misztikus atmoszféra a zenében már az Of Raven And Pigs tördelt ritmusában és a szólórészben is. Bár itt még annyira Khan sem erőlteti meg magát énektéma tekintetében (a társadalomkritikusnak szánt mondanivaló jobban érvényesül szavalva – gondolhatták a lánglelkű dalszerzők). Lendületesebb dal viszonylag kevés van (eleve összesen hét darab, ami teljesen új), de az arányuk nem rosszabb, mint a Flow-n volt, és elég jól is sikerültek: mind a No Rewind, mind a By The Blues emlékezetes, utóbbi konkrétan a legragadósabb refrént hozza. A She Dragoon pedig egyenesen az In Your Multitude-ot idézi – na, ilyenből mondjuk elfért volna még egy-kettő, de hát ez nyilván nem úgy működik, hogy „főúr, abból még lesz egy kör". Ami pedig a Feather Movest illeti, kétségtelen csúcspont, Østby az epikus albumzárások egyik nagy mestere volt mindig is. Ez a dal akkor is elvinné a hátán a lemezt, ha a többi egy rakás szar lenne.

Olvastam olyan véleményt, ahol a hangzást kritizálják, de nekem személy szerint tetszik a természetesre vett sound a sok felengedett lábcinnel, a jól eltalált dinamikákkal és az egészséges mélyekkel, kimondottan élvezetes nagy cuccon hallgatni a lemezt. Összességében tehát nem nagyon tudok mit okoskodni azzal kapcsolatban, hogyan is lehetne manapság máshogy, jobban megcsinálni egy Conception-lemezt. A régiek nyilván másféle élményt nyújtanak, dehát ez egy klasszikus „almát a körtével" összehasonlítás, amit talán kiegyensúlyozhatna egy teljes koncertanyag a későbbiekben, ahol régi és új dalok csendülnek fel egymás után. Ehhez viszont előbb az elmaradt turnét kell majd bepótolni. Reméljük, mielőbb sor kerülhet rá.