Shock!

Valami nincs rendben a világgal mostanában... Ilyen és hasonló gondolatok fészkelik be magukat az agyamba szinte minden áldott nap, és most elérkezett az a pillanat is, amikor egy friss Conception-minialbum hallgatása közben jutnak eszembe ilyesmik. Ez eleve nem tüntet fel jó színben nagyon sok mindent, hiszen a kultikus norvég zenekar húsz-huszonöt évvel ezelőtti munkássága megkerülhetetlen klasszikusnak számít progresszívmetalos körökben, és a két évtizednyi szünet utáni összeborulás papíron csakis kellemes perceket jelenthet. De sajnos azt kell mondanom, hogy ezúttal ilyesmiről szó sincs, illetve, hogy ez így, ebben a formában kicsit túlzás.

Persze a Conception esetében is lehet olyasmikkel dobálózni, hogy napjainkra már mindent megírtak, a soklemezes bandák pedig kiégtek és önmagukat ismétlik, de ez – ahogy a kivételek erősítik a szabályokat – nem minden esetben van így. Számtalan példát tudnék említeni sok lemez és évtizedes karrier után feltámadó és megújuló zenekarokról, akik pont egyediségük miatt tudnak mindig valami frisset, örökké szerethető muzsikát alkotni. Ilyennek gondoltam mindig a Conceptiont is, hiszen már többszörösen bebizonyították, hogy képesek katartikus dalokkal előrukkolni (halld legfőképpen az 1995-ös In Your Multitude lemezt), évekig tartó közömbösségből újra felbukkanó, őstehetségű frontemberük, Roy Khan neve pedig elvileg már önmagában is garancia kellene, hogy legyen a magas minőségre. Nem beszélve Tore Østby gitárosról, aki a Conception feloszlása után ugye a szintén óriási Arkban alkotott kiemelkedőt, illetve említsük meg az egyébként sötét és fekete fémben utazó Crest Of Darkness ritmusszekcióját is, Ingar Amlien basszusgitárost és Arve Heimdal dobost, akik szintén újra felbukkantak az összeterelő trombitaszóra a húszéves Conception-jubileumra.

A leglényegesebb sarokpont persze Khan, akivel elvileg nem nagyon lehet tévedni. Bizonyítéknak ugye ott vannak a régi Conception, valamint a Kamelot általa felénekelt csodálatos anyagai, s a tény, hogy sok évvel ezelőtt vallási, vagy ki tudja, milyen okokból kivonta magát a forgalomból, már eleve érdeklődésre és kíváncsiságra adhat okot. Az ember ilyenkor hajlamos azt gondolni, hogy ennyi kihagyás után Roynak újra van mondanivalója, összegyűlt egy csomó tartalmas gondolata, amit érdemes megosztania a világgal, s nem csupán az évforduló – és egyebek – miatt volt kedve most felénekelni ezt a néhány szerzeményt. A legkíváncsibbak, gondolom, már túl is vannak az ezt megelőző re:conception single és az ingyenesen elérhető EP többszöri meghallgatásán. Aki viszont még nincs, annak csak annyit tudok mondani, hogy semmi esetre se számítson Parallel Minds-, Flow-, de főleg In Your Multitude-szintű zenei csemegére. Két évtized után talán nem is várható el ilyesmi, azonban úgy gondolom, ennél a végeredménynél minden Conception-rajongó többet várt.

A Grand Again az egyetlen nóta, amelynek refrénjéből úgy, ahogy megmarad valami a fülben, illetve az Into The Wild is tartalmaz kiemelkedő vokális teljesítményeket, de a többi dal inkább csak álmosítóan, izgalommentesen és nyomtalanul szalad tovább az utolsó hangokig. Hiába is próbálkozik az ember velük türelmesen, a kép egyszerűen nem áll össze úgy, hogy remegő fülekkel akarjam újra és újra lepörgetni a My Dark Symphonyt. Østby védjegyszerű játékát például sehol sem találom ezekben a felejthető harmóniákban. Hol vannak azok a végtelenül ötletes, szinte első hallásra rögzülő futamok és riffek, amiket annyira zseniálisan megírt negyed évszázaddal ezelőtt? Ha nem Khan lenne az énekes, valószínűleg még a mostaninál is kevesebb emlék nélkül rohannának el mellettem ezek az érzésem szerint valamelyik fiók aljáról előkerült, leporolt szerzemények.

Sajnálom ezt az egészet, de még reménykedem azért. Hátha csak több időre van szükségük ahhoz, hogy újra összecsiszolódjanak, és meglepjenek minket egy hamisítatlan, profi kiállítású, meggyőző, konszepsönös sorlemezzel!