Shock!

Egy év híján negyed évszázad irgalmatlanul hosszú idő önmagában nézve is, nemhogy arra várakozva, hogy egy zenekar új lemezt adjon ki. A várakozók közül egyre kevesebben voltak már térdelőrajtban az elmúlt kábé bő tíz évben, az újjáalakulás óta, aki kitartott, az is térdproblémákkal küszködve, fájós háttal merevedett bele a rajtba, majd „úgyseleszsemmi” legyintéssel és egy mély sóhajjal porolta le a nadrágját. Hogy mégis lett valami, azt én már kisebbfajta csodának fogom fel, és örülök egyáltalán a ténynek, hogy élnek, léteznek, alkotnak, az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy a The God-Shaped Void minden ízében méltó a régi világhoz.

A Bleeding 1996-ban jelent meg, és nehéz körülírni, mennyire más világ volt akkor. Konkrétan még két év kellett a Shock! indulásáig is, az internet pedig gyerekcipőben járt, ami azért fontos a zenekar szempontjából, mert manapság a lemez-nem-eladási szokások és koncertek felpörgése miatt más formát mutató, kifordult zeneiparhoz igazodva a csapatoknak kötelező a folyamatos netes jelenlét. Annak idején a Psychotic Waltz az internetes világba már nem nagyon folyt bele, az újjáalakulás óta is csak amúgy öregesen mutatkoztak itt, de hát ez már tényleg nem az ő terepük, egy csúcssebességgel robogó vonatra nem lehet felkapaszkodni és átvenni a vezetést. Valószínűleg már nem is akarják ezt, én meg azt a kérdést fogalmaztam meg magamban, hogy az amúgy is mindig kultstátuszú Psychotic Waltz a vele együtt öregedő (és mondjuk ki: fogyó) rajongótáborán kívül kihez tud szólni.

A régi rajongókon kívül meg tudnak-e szólítani bárki mást? Mert azt szerintem egyetlen PW-rajongó sem tagadja, hogy párásodó szemmel hallgatta végig az új lemezt, kerestük AZT az érzést, amelyről most, pár héttel a megjelenés után már bátran ki merem jelenteni, hogy meg is kaptuk. De hogy milyen a lemez VALÓJÁBAN, arra talán egy olyan, akár több generációval fiatalabb zenerajongótól kaphatnánk választ, aki soha nem hallott még a Waltzról. Ha így is megérinti ez a világ, és érzi a mágiát, akkor a maga szintjén nyert ügye lenne a zenekarnak és egy jobb világban, más körülmények között akár a másodvirágzásukat is megélhetnék. Mert nálunk, régi rajongóknál (és most beszélhetek többes számban) megmaradt a mágia, legalábbis úgy látom, a nagy többségnél működik még mindig ez a pszichedelikus, kígyózó mozdulatokkal átszőtt időtlen rockzene, amit egykor Psychotic Waltznak neveztek el.

Dan Rockék nagyon magas lécet állítottak fel maguknak, és azt azért nem mondanám, hogy helyből megugrották a régmúlt időkben felállított mércét, de igazából erre nincs is semmi szükség. A zenekar ugyanaz, és ugyan megemberesedtek, megőszültek, ráncosodtak ők is, a lemezt hallgatva furcsamód valahogy mintha ezt a huszonnégy évet lecsökkentették volna pár év szünetre, mert a The God-Shaped Void a Bleeding nyílegyenes folytatásaként is értelmezhető. Mindamellett túlzott elvárásokat nem szabad támasztani az új dalokkal kapcsolatban, főleg Buddy Lackey Devon Graves hangjával/énektémáit illetően, hiszen ha te is megnéztél pár felvételt a tavaly év végi koncertekről a YouTube-on, hallhattad, hogy bizony élőben nagyon megkopott az az egyedi, csodálatos világba kalauzoló hang. És ugyan akadnak még szárnyaló magasak most is egyes dalokban, de érthető és jogos módon egy érettebb férfihangra optimalizálták a számokat. Megint más kérdés, hogy Devon a jövőbeli koncerteken miképp fog megbirkózni a régi dallamokkal úgy, hogy szép és friss emlékkel távozzanak a koncertlátogatók, és ne azon merengjen mindenki, hogy régen minden jobb volt.

Hogy végre az új dalokról is szó essen, annyit elárulok, hogy rögtön beleszerettem a friss számokba, egy ideig nonstop pörgött a lemez, majd eltettem egy rövid szünetre: kíváncsi voltam, hogy csak az első lelkesedés mondatta velem, hogy ez tényleg mágikus. Aztán amikor pár nap múlva a semmiből elkezdtem dúdolgatni egy-egy refrént, már tudtam, hogy ez újra tartós szerelem lesz. Ahogy már említettem, a Bleeding folytatásának érzem az új dalokat, ugyanaz a pszichedelikus, helyenként űrös, lebegős, ezer érzelemmel teli atmoszféra lengi be az albumot. Elképzelésem sincs, miképp hangolódtak rá ilyen szinten egymásra ennyi év után, és hoztak össze ennyire tökéletes egységbe olvadó témákat a saját kis buborék-univerzumukban. Néhány jellegzetes dallam visszakanyarít a régi világba, aztán mégis valahogy a mában kötünk ki, úgy kortalan a lemez, hogy egyszerre nosztalgikus és egyszerre mai, de a tartalmas, időtálló zenék nagy része pont ilyen, nem?

Amitől konkrétan összeszorul a szívem minden egyes alkalommal, az a While The Spiders Spin, ez az akusztikusan induló, majd tipikus danrockos gitárvinnyogtató témákkal folytatódó fél-lírai dal a maga sejtelmesen csodaszép énektémáival minden egyes alkalommal szétmarcangol, még a kis voivodos kikacsintás is szépen belesimul az összképbe. Másik nagy kedvencem a lemez talán legdrámaibb alkotása, a majd hétperces Sister Of The Dawn, illetve a sejtelmes, lemeznyitó Devils And Angels, két teljesen különböző hangulatú dal, mégis, ahogy lépésről-lépésre építkeznek, majd a végén a csúcsponton magukkal rántanak, az mesteri munka. Furcsamód a legbleedingesebben induló All The Bad Men vált a legmodernebb, legmaibb Waltz-tétellé, a középtempós szörnyeteg lidérces nyomasztása kitörölhetetlenül az agyadba fog égni. A The Fallen sem kevésbé szívbemarkoló a maga bőr alá hatoló dallamaival, és a változatos tempójú Pull The String hallatán is lágyan fogsz imbolyogni.

Igazából nem tudom egyik dalra sem azt mondani, hogy töltelék, mindegyiknek helye és oka van, és az arányokat viccesen tartva most három számban is szerepel fuvola (az előző négy lemezen összesen három dalban szerepelt). Az egyetlen dolog, amit nem igazán értek, azok a dalszövegek, túl sok satant meg devilt hallok bennük, és nem hiszem, hogy ezen kívül nem foglalkoztatná más Devont, meg egyáltalán minek ilyesmi 2020-ban egy ötvenen túli embertől, még ha átvitt értelmű is, értelemszerűen. De tényleg legyen ez a legnagyobb bajom, csodálatos visszatérés a The God-Shaped Void, és ha ez lesz az utolsó közös megmozdulásuk, akkor csodaszép hattyúdal is egyben ezekkel a riffekkel, énekdallamokkal, gitárszólókkal, dobtémákkal, basszusjátékkal együtt. A szívem egy darabkája örökre az övék, az meg nem kérdés, hogy az év egyik lemezét tette le az asztalra a Psychotic Waltz. Remélhetőleg a veszélyhelyzet is csillapodik őszre, és egy hazai koncertben is reménykedhetünk.