Shock!

Ízlelgetem már egy ideje az új Pearl Jamet, és ugyan először úgy éreztem, nehezen tudom meghatározni, milyen viszonyban vagyok vele, örülök, hogy érni hagytam az albumot, a kérdések ugyanis menet közben szépen tovatűntek. Ebből a szempontból a Lightning Bolt jól rokonítható az egykori seattle-i grunge héroszok előző két albumával, azokkal kapcsolatban ugyanis hasonlóan ambivalens érzelmeim voltak az elején. Mindezek leginkább úgy határozhatók meg, hogy noha alapvetően tetszett a zene, valamit hiányoltam belőle – és mégis mindig betettem újra meg újra. Ez persze már eleve előrelépés volt az előzményekhez képest, a zenekar ugyanis 1993-tól (jó, üsse kő, 1994-től) 2006-tal bezárólag nem nagyon csinált olyasmit, amiért lelkesedni tudtam volna.

Tudom, unalmas 2013-ban az a duma, hogy Eddie Vedderék igazából az első két lemezükkel alkottak számomra maradandót, szakadjak el a húsz évvel ezelőtti dolgoktól, satöbbi, jogos is mindez – de akkor sem tudok vele mit kezdeni, ez van. A Ten és a Vs. annak idején olyan mélyen belém égett, és a folytatással pár dalt leszámítva úgy nagyjából 2006-ig olyan szinten nem tudtam mit kezdeni, hogy az akkori beidegződéseimmel a mai napig nem sikerült száz százalékig leszámolnom, pedig mostani fejjel nyilván a köztes időben megjelent anyagok sem tűnnek már annyira vészesnek, mint amikor kihozták őket. Ez már egy másik zenekar, amit nekem is el kell fogadnom. Szerencsére nagy mértékben ebbe az irányba hat, hogy a Pearl Jam sosem csinált magából bohócot, töretlenül haladtak előre a saját útjukon, és magasról tettek a papírformára. Ezt akkor is mindig értékeltem bennük, ha éppen nem tetszettek a lemezeik (márpedig mint mondtam, bizony nem tetszettek).

A banda mostani állapotával viszont igazság szerint egyre jobban rokonszenvezem. Olyannyira, hogy az idei anyag hallatán tudatosult bennem először: még pár év, és lehet, hogy én sem fogom már állandóan a Tent emlegetni. Akárcsak az utóbbi két alkalommal, a Lightning Bolt bizonyos dalai hallatán is úgy érzem, mintha sodródnék befelé ismét a partvonalról. Persze szó sincs a régi ízek felelevenítéséről, nem is várok tőlük ilyesmit, egyszerűen csak olyan felszabadult, őszinte örömzenélés hatja át az albumot, amit akkor is jó hallgatni, ha ez a Pearl Jam már nem ugyanaz a Pearl Jam, és én sem vagyok ugyanaz, mint a '90-es években. Nem mondom, hogy együtt öregedtünk, de abszolút tudom értékelni, amit most csinálnak, és elég nehéz definiálni, mit érzek ebben az utóbbi három albumban, amit az azt megelőzőekből totálisan hiányoltam. Mert bizonyosan nem csak a dinamikusabb fogalmazásmódon múlik a dolog, még akkor sem, ha az új lemez egyből beszippantja az embert a Getaway nettó '60-as évek-beli vintage rockjával, majd még jobban hátbaveri a már-már punkos dinamikájú, nagyon-nagyon erős Mind Your Mannersszel és a másképp, de nem kevésbé lendületes My Father's Sonnal. Ezek annyira meggyőzően sikerültek, hogy utána már a nagyon tipikus, sztorizós vedderizmusokkal teli Sirens melankóliája is jól esik a fülnek. Meg a többi is.

Anélkül, hogy ízekre akarnám szedni az anyagot, a folytatásban most is akadnak pörgősebb, élénkebb darabok (címadó), az ember lelki szemei elé végtelen tereket, poros országúti moteleket és csilivili kamioncsodákat idéző, kicsit countrys beütésű számok (Swallowed Whole, Let The Records Play), balladisztikusabb szerzemények (a Pendulum már első hallásra is kiemelkedő), meg érdekesebb, kevésbé nyilvánvaló dolgok is (az Infallible sajátos, kissé táncos üteme például minden, csak nem sematikus tőlük, és azzal együtt is az egyik legerősebb dal, hogy jó eséllyel még a nagymamámnak is tetszene). Nem minden nóta egyformán erős, de eleve semmit sem húznak túl, így igazából még ezek is okésan besimulnak az összképbe. A végére most is eléggé belassul az album, de hát a Pearl Jam mindig is szerette az elmélkedősdit, szóval nekik aztán tényleg nagy baromság lenne mindezt a szemükre hányni.

Nyilván nem az évszázad albuma a Lightning Bolt, de a belőle áradó felszabadultságot, jó értelemben vett érettséget, gondolatiságot mindenképpen muszáj értékelni. Főleg, hogy némi egészséges fésületlenség sem hiányzik ezek mellől, a kezdő dalhármas pedig bizonyosan ott van a Pearl Jam legjobbjai között a '90-es évek közepe óta. A Backspacerre négy éve hetest adtam, ami inkább csak szubjektív tetszési index volt, mert abba az anyagba sem nagyon lehetett már belekötni, itt pedig szerintem még erősebbek is a számok. Talán furcsa, hogy pont a Pearl Jamnél írom le ezt, pedig áll: it's only rock'n'roll but I like it. Nem kell megideologizálni, nem kell túlagyalni, nem kell elemezni a jelentőségét az egykori X generáció mai vonatkozásaiban – szimplán csak jó.