Claus Lessmann, Michael Voss, Francis Buchholz, Robby Boebel, Alex Kruse – mondanak valamit ezek a nevek? Ha melodikus rockban utazol, három gyakorlatilag biztosan, de kis rásegítéssel a másik kettő sem lesz ismeretlen, hiszen a műfaj veteránjairól beszélünk. Igaz, ezek az arcok nem a Sunset Stripen kezdték az ipart, hanem kicsit közelebb, teuton földön, de egyikük a Scorpionsszal azért így is megjárta a világ legnagyobb stadionjait a '80-as években, és a többiek is kifejezetten jó zenekarokban játszottak az évek során, hiszen a Bonfire, a Mad Max, a Casanova, a Frontline vagy a Jaded Heart neve ma is jól cseng a műfaj kedvelői körében. Az eredetileg Supremacy néven elstartolt Phantom 5 tehát igazi német melodikus szupergroup, és ebben most nincs semmi túlzás.
Ilyen alapozással persze szarvashiba lenne, ha ezek a joviális német úriemberek hirtelen most állnának neki thrasht vagy deathcore-t játszani, vagyis a zene pontosan olyan, mint azt a készítők pedigréje alapján sejteni lehet: dallamos hard rock a fenti nevek szellemében. Lessmann jellegzetes hangja miatt a Bonfire-párhuzam eleve adja magát, de Voss keze munkáját is felismeri az ember, és sejtésem szerint a Mad Max gitárosa nemcsak a produceri feladatok tekintetében tehette oda magát, hanem valószínűleg ő felelt a dalok többségének alapjáért is. A Jaded Heart és a Frontline meg eleve jellegzetes német melodikus rock, szóval a stílus adott, a Scorpions pedig nem annyira jellemző, de hát Buchholz ugye inkább az üzleti vonalat vitte a bandában, nem pedig a zeneit. Ez lett a veszte is, mint tudjuk...
Az előzetes nyilatkozatok a legklasszikusabb és legsikeresebb Bonfire-album, az 1987-es Fireworks folytatásaként harangozták be ezt az albumot, amiről azért persze sejteni lehetett, hogy túlzás, de valahol végső soron érteni vélem a párhuzamot. Olyan karakteres slágertémákat ugyan nem írtak, mint mondjuk a Never Mind meg a Sweet Obsession voltak azon a tényleg marha jó lemezen (ha nem ismernéd, és bírod az ilyesmit, ajánlom!), de a Don't Touch The Night vagy az abszolút kedvenc Renegade ezzel együtt is csont nélkül hozza a Fireworks-feelinget, az ember pedig elégedetten hátradől, és elmosolyodik. Mert lehet, sőt, biztos, hogy nem vált világot a Phantom 5 albuma, és az is, hogy minden fogást ezerszer hallottunk már azok közül, amit ellőnek itt Vossék, a profizmus viszont elvitathatatlan.
Hol karcosabb riffekre épülő, hol melodikusabb, finom billentyűs színezésekkel habosabbá varázsolt rockmuzsika ez tehát fogós refrénekkel, kicsit nosztalgikus beütéssel, viszont állati jó, korszerű megszólalással. Lessmann kicsit fátyolos torka semmit sem kopott az évek során, nem egy ötoktávos hangszálakrobata a faszi, de mindig is kellemes, érzelemgazdag hangja volt, rutinosan hoz is vele mindent, amit megkívánnak a dalok. Voss hangzását, játékát szintén kedvelem, szerencsére tele is pakolta a dalokat ízes szólókkal, szép díszítésekkel, de riffjei között is akadnak kimondottan gyilkosak (a nyitó, szövegileg is telitalálat All The Way például mindjárt egy ilyennel kezd). És mivel németek, persze rejlik a zenében némi sarkosság is, de a fenti bandákat is ezzel együtt szeretjük. Sőt, valahol vicces, hogy ezt írom, de egyfajta nagyon impozáns, laza magabiztosság árad az albumból, miközben annak idején a Bonfire-t például sokan leírták annyival, hogy Ingolstadtból nem lehet Hollywoodot csinálni. Kétségtelenül így van, de az említett dalok, netán a Blue Dog, a Frontline, a We Both Had Our Time vagy a Why hallatán nekem kizárólag kellemes érzéseim támadnak. A They Won't Come Back elhunyt rocklegendákat soroló szövege mondjuk kissé túl direkt ebben a formában, de biztos vagyok benne, hogy sokaknak éppen emiatt ez lesz a kedvence a lemezről.
Nem különösebben eredeti vagy újszerű ez az album, még csak azt sem mondom, hogy nem csúszott be rá egy-két üresjárat, viszont összességében akkor is marha jól hallgatható. Garantáltan sokat is szól majd nálam a nyáron, sőt, simán sanszosnak látom, hogy az évvégi húszas listámra is felkerüljön.
Hozzászólások