Shock!

"Live on stage: Porcupine Tree"- így konferálta fel egy lengyel rádióadó alkalmazottja enyhén sarkos akcentussal korunk progresszív rockzenéjének egyik legtevékenyebb géniuszát, Steve Wilsont és csapatát, mikor 2001-ben egy varsói stúdióban pár szerencsés rajongó előtt színpadra léptek. És mivel nevezett koncert rögzítésre is került, így ezekkel a szavakkal indul ez a majd 80 percnyi fantasztikus zenét rejtő, unikumnak számító lemez is.

Az első, korlátozott példányszámú sorozat után most végre kiadtak egy második szériát is a Warszawából. Szóval olyan ez, mint a mesében: új is meg nem is, élő is meg nem is, limitált is meg nem is. De jónak jó, az biztos!

A Porcupine Tree zenéje elég széles spektrumon mozog. De a korai anyagok pszichedelikus-kísérletezős dolgaitól kezdve az egyszerűbb, szinte popos nótákon át a modern, riffelősen dalközpontú témákig minden megmozdulásukban benne van az az egyéni íz és kifejező zeneiség (köszönhetően a gitáros-énekes-agytröszt Wilson dallamérzékének), ami csak a legnagyobb bandák sajátja. Ez a lemez főleg a könnyedebb szerzeményeikre épít. Kellemesen szellős dallamok és hangzatok, egyszerűen nagyszerű ének (sokszor többszólamban, ami nagy teljesítmény, hiszen mégis csak élő a felvétel), de őserejű rockriffek is felütik a fejüket számos nótában. Steve a különböző fura hangzások mestere (ő segédkezett az Opeth lemezek felvételénél a Blackwater Park óta), a wah-wah pedálos szólók a zsenialitás határát súrolják.

Abszolút csúcspont a Russia On Ice 12 perce, de a Hatesong folyamatosan építkező alaptémája is napokra befészkelte magát a fülembe ("Yes, I'm hearing voices too"), és még a Voyage 34 igencsak Pink Floyd-ízű gitártémájáért sem tudok haragudni. Az utolsó track (Signify) egy hatalmas riff- és dallamorgia, melynek a végére a kicsit szögelősen kezdő dobos is belendül. Korrekt dalcsokor ez, szépen bemutatja a zenekar eddigi pályájának gyöngyszemeit, minden érdeklődő ízelítőt kaphat a wilsoni életműből.

Íme pár irányadó előadó a teljesség igénye nélkül: Pink Floyd szinte bármelyik korszaka, Anathema (Eternity lemez utáni éra), King's X, Chroma Key, Rush (Vapour Trails), Spock's Beard, Perfect Circle, nomeg az Opeth és a Tiamat elszállós dolgainak hangulata (mínusz hörgés!). Ezeknek a metszéspontjában valahol ott terebélyesedik a Porcupine Tree, néha erre, néha arra nyújtózva, hajladozva. Így ha a fentiek közül néhány név megdobbantja szívedet, a csalódás kizárt! Én pedig már várom a 2005-ös PT lemezt, nagyon.