Földünk legtudorabb kutatói még manapság is számtalan új fajt fedeznek fel a planéta dzsungeleinek, óceánjainak mélyén. Valamiért ez jutott eszembe, midőn kagylózni kezdtem ezt a korongot. Tüstént meg is próbálom érzékeltetni, miért.
Potentia Animi, azaz a lélek hatalma. Mind a zenekar elnevezése, mind a nyelv, amelyet használnak, máris számos következtetésre adhat okot. Igen, ennek a zenének sok-sok köze van a valláshoz. De az öt német "szerzetes" még ennél is továbbmegy. Az albumon a német mellett több helyütt latin nyelvű énekeket hallhatunk. Ami pedig a cseppet sem hétköznapi muzsikát illeti... Nos, ezen a ponton toporogjunk egy csöppet. A Potentia Animi zenéjének lényegét a többszólamú, helyenként gregorián típusú férfiének/kórus adja, melyhez a legváltozatosabb hangszeres kíséretet mellékelik. Hegedű, orgona, illetve duda épp úgy szerepel a repertoárban, mint gitárokkal támogatott, rockosabb hangulatú darab. A hangzás ugyan sokat veszít a minőségéből, amikor a dobok rákezdik, ettől azonban a míves, autentikus énekek mindvégig tiszták és megkapóak maradnak. A dudás részektől heveny In Extremo utánérzésünk támadhat, ám a masina így is működik. Sajna annyira nem vagyok profi a germánban, hogy értsem a szövegekbe rejtett poénokat - mert állítólag akad belőlük jónéhány. Így marad a bazseva.
A nyitó, németül megszólaló Ave Maria máris hangulatba lendíti a hallgatót. Zengő kórusok, női vokál, harangzúgás... Az Eifersucht csengő-bongó orgonáitól, valamint a teljesen dobozszerű hangzástól olyféle képzetünk támad, mintha egy hetvenes évekből visszaköszönő ősrock szerzeményt fülelnénk ócska Sokol rádión. A Qui Per Mundum kórusát hallva máris egy apátság puritán kőfalai között találjuk magunkat, ahol a csendet csupán szelíd hegedűszó, valamint a csuhás barátok zsolozsmája töri meg. Az Anima et Animus úgy gyönyörű és varázsos, ahogy van. A férfikórus csengő gyermekkórussal egészül ki, dobok peregnek és dudák jajongnak. Földöntúli szépség és tisztaság árad minden hangból. Kár, hogy a Manus Ferens érkeztével visszatérnek a poros papundekli hangzáshoz, ami sajna a dobok sajátja ezen az albumon. Főként azért zavaró a dolog, mert ezzel lerontják az amúgy nagyon is beindulós, rockos-dudás nóta összhatását. Nagyjából ez áll a Der Verlorene Haufenre is. A Rouber szolid békéje ringató, majd az Ewigkeit felráz bennünket édelgésünkből. Az anyagot záró Viva La More szintetizált, felmodernizált hangzása legalább annyira poénos, amennyire találó. Középkori dizsi!
Azt olvastam, a szerzetesekből álló banda fellépett már a Wacken és a Mera Luna feszkón is. Érdekesen festhettek a színpadon... Különleges állatfajta, az már tény. Olyan atmoszférát áraszt, ami mellett nem lehet közömbösen elmenni. Ha korrektül szólnának a modernkori hangszerek, könnyebben rá lehetne kattanni a Potentia Animire. De még így, hibáival is élvezhető az anyag.
Az egységes értékelés ebben az esetben egyáltalán nem igazságos, mert a vokális rész mindvégig tökéletes, első osztályú, le a csuklyával előttük. A hangszeres rész azonban katyvaszos, zavaros. A megszólaló instrumentumoktól függően, helyenként kristálytiszta, másutt azonban - enyhén szólva - kívánnivalót hagy maga után. Vérzik a szívem, amiért ez utóbbi jól alátesz az összképnek.
