Shock!

Három őrült vigyorog rád egy üres, villódzó fényekkel teli szobában, miközben te magatehetetlenül ülsz egy vérrel, testnedvekkel, és nem is szeretnéd tudni, még mikkel beborított széken. És noha nem vagy lekötözve, önként mentél be a szobába, ki is sétálhatnál, mégsem teszed. Nem teszed, mert a saját végzeted néz vissza rád a három vigyorgó arcból, hogy szembesítsen az érzéseiddel, a bűneiddel, a saját vágyaiddal, amiket még magadnak sem mertél bevallani. És amint a zene megszólal és ELM az arcodba köpi a véres első szót, a három ember késsel lemetszi az saját arcbőrét, hogy azokból egyetlen maszkot készítsenek, ami az első versszak végére már a te arcod helyére kerül. Az ő fájdalmuk a te fájdalmad immár, a dühük egyesül a tieddel, ahogyan gyűlöletük és minden kínjuk is. Mert ha nem volt eddig elég a sajátod, most már másokét is érzed, talán minden más emberét is szerte a világon. Nincs menekvés.

A fények kihunynak, csak pillanatokra villannak fel, de megváltást nem hoznak, pedig teljes erődből üvöltenél a megváltásért. Már kevéske, rövid pillanatokkal is beérnéd, de nincs kegyelem, nincs irgalom. A saját tested a börtönöd, a hangok és a zajok, melyek eddig valahonnan a távolból áramlottak feléd, most már teljesen benned dübörögnek a maguk lecsupaszított, dallamtalan valóságukban, irgalmat nem ismerő tébolyukban. A saját tébolyodban. Valahonnan a síron túlról, a halálon túlról, ahol nincs sem remény, sem irgalom, ahogyan megbánás sem kíséri ezt az iszonyatot.

A teljesen reményt vesztett zene, mely lassan, dallam nélkül, megváltás nélkül hömpölyög, a lelked része már, inkább zaj, mely egyszerre undorít és taglóz le. Miközben undorodsz magadtól, a gondolataidtól, a vágyaidtól, lelked sötét mélységétől. Egy pillanatra eszedbe villan, hogy tulajdonképpen még az első támadást sem heverted ki, pedig az az album 2013-as, és azóta a Primitive Man elárasztott split-, EP- meg single-kiadásokkal, és ismered valamennyire Ethan McCarthy black metal/grindcore-hatású Vermin Womb projektjét is. Azt hitted, valamennyire felkészültél a legrosszabbra. De be kell látnod, erre nem lehetett. A Primitive Man tulajdonképpen atombombát robbantott egy szűk, levegőtlen, fullasztó helyen. Benned. És gondolom, saját magukban is. A címadó Caustic 41 másodperces zajtengere végigkúszik a gerincoszlopod mentén, fel a már zsibbadni készülő agyadig, csak azért, hogy a Commerce vonszolós témái végleg letaglózzanak, amelynek vissza-visszatérő részei a rövid, kíméletlenül lassú átvezető témákkal egymásba kapcsolódva bekúsznak a bőröd alá, be a sejtjeidbe, hogy végül az ereiden végigáramolva teljesen és végérvényesen behálózzanak. Teljesen lecsupaszított black metal lassú fordulatszámon, hogy aztán – időnként – a legváratlanabb pillanatokban berobbanó blastbeatek átrendezzék a szívritmusod.

Az Ash ismét rövid zajhatás, és ahogy a Caustic esetében, most is vársz valamit, hogy a hangfoszlányok eljussanak valahonnan valahová, de ajándékként csak annyit kapsz, hogy egy minden irgalmat nélkülöző blastbeat indítás után ismét egy lassú, fájdalmas kínzás képében megkapd a következő gyűlölet-adagot a Sterility esetében. A gyors részek (amelyek egyértelműen a Vermin Womb brutalitását idézik) néha-néha visszatérnek, éles kontrasztban a dalt uraló lassú részekkel. A The Weight címéhez méltóan nehéz, embert próbáló zajhalmaz, sikolyokkal, torz hangokkal, hogy az egész album legjobban eltalált, legszemélyesebb szövegű tételébe, a Disfiguredbe torkoljon. Az élet rohadt kegyetlen tud lenni, ha az ember nem érzi magát otthon a saját bőrében, idegenként él a saját testében, amelyből tudja, nincs kiút, áthatva örök, kínzó öngyűlölettel és sokszor elviselhetetlen mizantrópiával.

Az albumot záró Absolutes 9 perce – ellentétben a többi, csak zajt tartalmazó tétellel – azt a látszatot kelti, mintha a zenekar távozna, magára hagyva a hallgatót, letépve a ráerőszakolt maszkot. De nem. A sokszor a szadizmusig elvitt pillanatokra feltéve a pontot az utolsó tétellel a hangulat itt marad, foglyul ejt, nem ereszt. A Primitive Man világából nincs szabadulás, ha egyszer magába szippantott. Ott marad veled mindig, elkísérve magányos utadon, árnyékként lebegve hol benned, hol körülötted. Kifejezetten kellemetlen hallgatnivaló, sokszor az elviselhetetlenség határát jócskán túllépő pillanatokkal. Sok ez a 77 perc tömény iszonyat, mégis kerek, perverz egészet képez.

Sok zenekar próbálta már lefesteni az ember rémálmait, halálvágyát, depresszióját. Többeknek – más-más eszközökkel – valóban sikerült is. A Primitive Man tulajdonképpen nem a bestiát, a belső démonokat idézi, jeleníti meg, sokkal inkább egy belső utazás az emberi iszonyat, az öngyűlölet, a mizantrópia, az önkínzás irgalmatlan világába, és még azon is túl, ahonnan már nincs visszaút. Tükröt tart a hallgatónak, amelybe önszántából sosem merne belemeredni, mert ha így tenne, a saját képmásával nézne farkasszemet. A saját magát becsapva a tápláléklánc csúcsára tevő, az állatvilágból önmagát kiemelő és ezzel felsőbbrendűnek gondoló, a fejlődésre, gondolkodásra, önkontrollra képtelen emberrel. A legbelső, legalantasabb vadállattal.