Őszintén bevallom, a Raksha Bandhan név (és a logó betűtípusa) első blikkre nem igazán segítette elő, hogy közel kerüljek a bandához. Tudom, hogy sokaknak szívügye a hinduizmus, a Krisna-tudat, meg az egész indiai kultúra, tőlem viszont igencsak távol áll minden ilyesmi, márpedig a Raksha Bandhan egy tradicionális hindu ünnep elnevezése, amelynek lényegét leginkább abban tudjuk megragadni, hogy törődünk egymással, gondoskodunk egymásról, és egyfajta fivéri és nővéri szeretettel viseltetünk egymás iránt. Ellenérzésem viszont több mint alaptalan volt, a budapesti négyes szövegei ugyanis a legkevésbé sem a keleti vallásokkal foglalkoznak, hanem pont mintha a világban előforduló legundorítóbb, legaljasabb szarságokat kívánták volna csokorba gyűjteni, hogy aztán az összeset a gyanútlan hallgató nyakába zúdítsák. Mindezt pedig egy igencsak energikus, a sludge mocskát hácés csordavokálokkal, néhol pedig grunge-os dallamokkal, vagy épp thrashes reszeléssel vegyítve.
Persze, a Raksha tagsága nem nyeretlen kétévesekből áll, itt köszönthetjük ugyanis a stoner/grunge Sunwharf háromötödét (Szabó Tamás gitáros, Cserdi Imre basszer és Sára Norbert dobos), de Szabó Tomi már ugye a Locust On The Saddle-ben is bizonyította, mennyire érzi a mocskos, Sabbath-alapú muzsikákat. Őket egészíti ki a 2019-ben csatlakozott Kelemen Ádám énekes, aki leginkább a torokpróbáló rekesztésekben van otthon, de meglepően erőteljes akkor is, amikor dallamosabb témákat hoz (Human Torch, pláne Dawn). Furcsamód mégis úgy érzem, hogy valahogy az énekes és a zenészszekció közötti teljes összeszokottság hiánya jelenti jelenleg a csapat gyenge pontját: az énektémák olykor nem igazán passzolnak a zenei alapokra, máskor pedig egyszerűen túl sok a – leginkább Szabó Tomi által elkövetett – szöveg, úgy érzem, van, hogy Ádámnak szinte sietnie kell, hogy odaérjen a refrénre. Ez persze egy debütáló anyag, úgyhogy bőven lesz még alkalom kiteljesíteni a koncepciót, ami amúgy már most is igencsak a helyén van.
A nyitó Welcome To Jonestown például ritka intenzíven rúgja ránk az ajtót egy Motörhead-ízű riffel, Ádám bömbölésével és egy tetszetős csordavokállal, miközben maga a szöveg is megágyaz a jó hangulatnak. A Jim Jones prédikátor által alapított Népek Temploma és az általuk belakott guyanai Jonestown története sokunk előtt ismert: Jones mester 1978-ban közel ezer követőjét vette rá arra, hogy tömeges öngyilkosságot kövessenek el, a Paradicsomba jutás és az annak eszközéül szolgáló forradalom ígéretével, örök emléket állítva ezzel a tömegpszichózisnak. Nem sokkal vidámabb a gyógyszerfüggőségről valló, zenéjében inkább C.O.C./Down-hatásokat mutató Cafeteria Use, vagy a hirosimai atomtámadás képeit a csernobili katasztrófáéval vegyítő Torii Bloody Torii sem.
Az album „slágere" mindenképpen a Human Torch, talán ebben érződik leginkább a sunwharfos időkre visszatekintő grunge-osabb hangulat, a refrén pedig kimondottan tetszetős lett az önmagát tiltakozásképpen felgyújtó buddhista szerzetesről szóló szöveggel, egyébként ő az, aki olyan szépen ég a Rage Against The Machine debütáló lemezének borítóján is. Hasonlóan kedvencem az élet és halál közti átjárót megéneklő, direktebben sabbathista Jacob's Ladder (ha nem láttad az azonos című, zseniális Tim Robbins-mozit, feltétlenül pótold!), és a felhőtlen jókedvet egyre csak fokozzák a világot megdöbbentő, 2012-ben Delhiben történt csoportos nemi erőszakról (Daughter Of Ganga), vagy éppen Andrij Csikatilo, a rosztovi rém tetteiről (Comrade X) mesélő szövegek.
Ennyi borzalom hallatán az ember szinte már egy Church Of Misery-lemezen kezdi érezni magát, kell is a Dawn elszállt-szellős-dallamos-steel gitáros miliője, hogy helyre billentse a lelkivilágunkat. Nem is igen értem, miért nem ez a kimondottan pozitív szemléletű dal lett a zárás, miért inkább az a New I Am, ami egyértelmű főhajtás Henry Rollins bácsi és bandája előtt (ez Szabó Tomi Rollins-imádata ismeretében nem is lehet meglepetés), és jó-jó ugyan, de valahogy mégsem tűnik csont nélküli telitalálatnak. Mint ahogy – a már említett okokból – maga a Meet Your God On A Dirty Bus sem. Egyelőre talán több benne az ígéret, mint a tényleges megvalósítás, megint más kérdés, hogy én ezt a stílusú muzsikát nagyon tudom ám szeretni.
Ennek ellenére most az egyszer megpróbálok objektív maradni (ezáltal pedig a pontszám is lefelé kerekítődik), azzal, hogy Raksháék bemutatkozását jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek, mivel ez a mélyen a '90-es évek belsejébe visszakacsintó zenei világ mostanság mintha kicsit kevésbé lenne jelen a hazai palettán.
