Tudom, hogy nincs ínyére mindenkinek, de az utóbbi években ismét határozottan megerősödtek a színtéren a '80-as évek elejének tradicionális heavy metalját felelevenítő bandák, jóformán szabályos kis underground látszik kialakulni az undergroundon belül ezen a vonalon. A skandináv csapatok persze itt is meghatározóak, elég, ha csak a Wolfra gondolunk, de még hosszasan sorolhatnám az utóbbi években ebben a stílusban felbukkant jobbnál jobb zenekarokat a Bullettől a Portraiten át egészen az Enforcerig (de azért távolról sem valami elszigetelt északi zárványról beszélünk, hiszen Angliában ott az újjáéledt Hell, az Államokban a White Wizzard, is így tovább). E bandák közös vonása, hogy olyan formában játsszák ezt a muzsikát, ahogyan annak idején a nagyok megálmodták, sokaknál még a megszólalás is tökéletesen idézi fel a '80-as évek elejének lemezein megismert hangzásképet. Mindez persze maga után vonja, hogy sokakból eleve ellenszenvet váltanak ki, mondván, szégyentelenül retro, amit művelnek, és egyébként is idejétmúlt az egész úgy, ahogy van.
Nos, ebből az első lehet igaz, a második azonban biztosan nem. Patinásnak valóban patinás ez a fajta muzsika, de avittnak semmiképp sem nevezném a fenti csapatok lemezeit. És tegyük hozzá azt is: amennyiben az adott bandának sikerül némi érdekes fűszert adni a muzsikához pluszban, akár még ma is át lehet ütni egy magasabb ingerküszöböt ezzel a zenével. Most komolyan, kell erre jobb példa a Ghostnál, akiknek csupán egy roppant okos image-re és némi sejtelmes okkultizmusra volt szükségük extra összetevőként ahhoz, hogy mindössze egy album után ott feszítsenek a brit Metal Hammer címlapján? Merthogy a fenti két extrát leszámítva ott sincs semmi többlet a jó öreg heavy metalon – és persze a bazierős nótákon – túl...
A svéd RAM szintén a fenti színtér ékessége, és nem tegnap óta: a '90-es évek végén jöttek össze, ám eszükben sem volt felugrani az akkortájt teljes gőzzel robogó melodikus europower-szerelvényre, hanem inkább hagytak időt a dolgoknak, és végül kialakították a saját világukat. A Death a csapat harmadik albuma, és akárcsak az előző kettő után, úgy ennek hallatán is nagy biztonsággal állapíthatjuk meg: ez a fajta metal bizony nem is ácsingózhatott volna a bombasztikus Kai Hansen-kórusokra áhítozó ifimetalosok rokonszenvére, ugyanis sokkal nyersebb, sötétebb, valóságosabb annál, mint amit az akkortájt menő európai zenekarok nyomattak. Ha konkrét nevekkel kell belőnöm a stílust, csakis a korai Judas Priestet, a korai Iron Maident vagy a klasszikus Mercyful Fate-et említeném, előző kettő esetében messze nem a slágerkorszakkal: a Priesttől elsősorban a '70-es évek végének sötétebb, túlvilágibb feelingje dominál, és a Maidennél is inkább a Killers album nyersebb, utcaibb megközelítését érzem meghatározónak, mintsem a későbbi fogósabb vonalat. A Fate meg ugyebár mindig is veszélyesebb terepnek számított ezeknél...
A zenéről ezzel tulajdonképpen mindent el is árultam, pluszban pedig elég annyit mondani, hogy az említett nevekhez hasonlóan a RAM is kívülről fújja a leckét, és pontosan tudja, miként lehet ebben a közegben jó nótákat alkotni. A közel három perces címadó intro és az öt perces 1771 zárás borult, gonosz hangulatú instrumentalizmusa nekem egyértelműen sok, mindkettő nélkül simán teljes lenne a lemez, de ami közöttük hallható, arra bizony ha akarnék, sem tudnék rosszat mondani. Ha hozzám hasonlóan te is rongyosra hallgattad a Stained Classt, a Killing Machine-t, a Killerst vagy a Melissát, kizártnak tartom, hogy ne fedezd fel a rációt az I Am The End priestesen csikorgó, gonosz riffelésében (nem véletlenül használom ezt a jelzőt, hiszen például a Slayer is rengeteget tanult annak idején a szóban forgó Judas albumokról...), a Defiant maidenesen trillázó gitárjaiban vagy a zakatoló Release Me-ben. A RAM ráadásul határozottan többfelé tapogatózik, mint sok hasonló csapat. A lemez egyértelmű csúcspontjának tekinthető, epikus Frozenben például a Dio-korszakos Black Sabbath páratlan, sötét eleganciája és monumentalitása kísért – még a főriff is közeli rokona a The Sign Of The Southern Cross-énak –, a Hypnosba pedig még némi klasszikus US metal érzés is vegyül a verzéknél. Oscar Carlquist dallamainak hangulata itt klasszikus Fates Warning és Crimson Glory emlékeket idéz, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy messze nem tartozik John Arch vagy Midnight ligájába. Ennek ellenére bejön a hangja, mert van benne dögös, rockos erő és energia, és hallhatóan nagyon átérzi ezt a zenei világot.
Henry Granroth és Daniel Johansson gitárosok egyértelműen Glenn Tipton és K.K. Downing munkásságán nevelkedtek, a szólókban is inkább az általuk képviselt futurisztikusabb, horzsolóbb megközelítés érvényesül a maidenes megadallamossággal szemben. Tobbe Petterson basszer is tökéletesen hozza az ilyen muzsikához megkívánt, néha nem kicsit harrises beütésű témákat, Morgan Pettersson dobos meg néha a megszólalásig olyan köröket fut a bőrökön, mint annak idején szegény Clive Burr. Vagyis az arcok alighanem még a vécéjüket is korai NWOBHM bakelitek borítóival tapétázták ki. Az előző anyagokhoz képest kissé egyébként sötétebbnek, harapósabbnak érzem ezt az új lemezt, ez azonban nálam biztosan nem jelent problémát.
Nem való mindenkinek ez a típusú zene, de engem ugyanúgy senki nem fog tudni lebeszélni a RAM-ről és erről az albumról, ahogyan mondjuk a Wolftól vagy a Bullettől sem lehet eltántorítani.
