Shock!

Úgy gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki totálisan értetlenül és széttárt karokkal áll egyes zenekarok sikerszériái előtt. Az alternatív, keresztény rock/metálban utazó, Tennessee-beli Red szinte már mindent elért, amiről egy rockzenekar általában álmodozik a kezdetek kezdetén: világkörüli turné, toplistás helyezések, népszerűség, tengernyi kitüntetés és díjak satöbbi... Mindezek ellenére mégis folyton olyan érzésem van velük kapcsolatban, hogy ha konkrét dalokat kellene felidéznem tőlük, óriási bajban lennék. Hiába emeltem ki néhány jobban sikerült szerzeményt az öt évvel ezelőtt napvilágot látott Of Beauty And Rage lemezükről anno, e ponttól kezdődően a csapat folytatólagos története abszolút megrekedt nálam.

Olyannyira, hogy a három esztendeje kiadott, agyonajnározott és -díjazott Gone címet viselő hangzóanyaguk kábé a Tokióban közlekedő mágnesvasút szerelvényeinek sebességével robogott keresztül rajtam, emlékek nélkül. Egész egyszerűen nem sikerült dalokat találnom rajta, csupán a rég bejáratott, felejthető paneleket. Ezzel együtt azt sem volt túlságosan nehéz megállapítani, hogy ez a zenekar valójában nem több egy középszerű alakulatnál, akiknek eredeti dolgokat felmutatni képtelen énekese is valójában a „tizenkettő egy tucat" kategória tipikus megtestesítője. Komolyan kíváncsi lennék rá, hogy ki képes megjegyezni hosszú távon Michael Barnes melódiáit, valamint ki az, aki még begerjed manapság a minden dalba kötelezően beiktatott, egybites üvöltözésektől.

A stílussal önmagába véve persze nem is lenne semmi baj, ha a dalok színvonalasak, izgalmasak és megjegyezhetőek lennének, azonban a friss Declaration e tekintetben még elődjét is nagyságrendekkel alulmúlja. Elmondhatatlanul fárasztó, alteros, numetalos klisék, triggerelt, élettelen dobok és sokadik nekifutásra is emlékek nélkül tovaröppenő szerzemények jellemzik a teljes anyagot az első hangoktól az utolsókig. Fel nem foghatom, hogy John Petrucci mi a fenét láthatott/hallhatott meg bennük, ami kiemelkedő volt az Until We Have Faces idején, de az biztos, hogy ami akkor még jó volt, az mostanra egyre csak rosszabb lett.

Felesleges is tovább szaporítanom a szót, a zenekar vörösben pompázó életműve semmivel sem lett színesebb a szürke árnyalatokban gazdag Declarationnel, a sikersorozat pedig valószínűleg anélkül is tovább folytatódik majd, hogy én jókat írnék róluk. Egy dalt azért mégis kiemelnék: ez pedig legyen az Only Fight, amelynek refrénjében Barnes tökéletesen összefoglalja (szenvedélyesen üvölti többször egymás után azt, hogy FÁÁÁÁJ!!!) a lemez teljes mondanivalóját, illetve mindazon gondolatokat, amiket fentebb kifejtettem.