Shock!

Kicsit meglepett, hogy tavaly távozott a Redemption soraiból Ray Alder, a zenekar munkássága alapján ugyanis nem tűnt problémásnak Nick Van Dyk csapata és a Fates Warning menetrendjének egyeztetése. A Redemption eleve nem turnézik sokat, a kreatív oldal pedig alapból sem nagyon szenvedhetett csorbát, hiszen Nick kábé ugyanolyan teljhatalmú agytröszt itt, mint odaát Jim Matheos. A tizenkét éven át tartó, öt albumot eredményező kooperáció mindenesetre most már ezzel együtt is a múlté, Alder helyett pedig Tom Englundot, az Evergrey frontemberét találjuk a fedélzeten.

Ha már így alakult, a legutóbbi The Art Of Loss szép korszakzárásnak bizonyult, én a magam részéről legalábbis azt a lemezt tartom a Redemption eddigi abszolút csúcsalkotásának, és a mai napig sem bánom, hogy bő két évvel ezelőtt bevéstem rá a maximális pontszámot. Kétségtelen, hogy ebben a típusú komplex, technikás, néhol zúzda, de alapvetően dallamos stílusban – amit jobbhíján még mindig progresszív metalnak nevezünk – ma már nem lehet túl sok újat villantani a Redemption hagyományőrző megközelítésével, Nick azonban olyan dalokat írt a 2016-os albumra, amelyek teljesen a rabjukká tettek. Ezen a klasszikus progmetalos csapásvonalon bizony ugyanúgy maximális teljesítmény volt a The Art Of Loss, mint mondjuk az utolsó két Fates Warning-lemez.

Valahol vicces, de az összkép voltaképpen jottányit sem változott az énekescsere miatt. Akármit is mondanak majd az interjúkban, az itt szereplő nóták simán megszülethettek volna Alderrel, sőt, ezt az esetek többségében akár a konkrét énekdallamokra is értheted. Az egyik legjobb példa erre talán a lemezen harmadikként szereplő, nyolc perc fölé kúszó The Echo Chamber, ahol ha valaki nem figyel oda kellően, a refrénnél simán hihetné, hogy Rayt hallja. Mindezzel persze nem Tom érdemeit akarom kisebbíteni, de elég egyértelmű, hogy itt bizony most is Van Dyk mondta meg a frankót azt illetően, miként szóljon a végeredmény. Viszont Englund finoman szólva is egomán hírnevét tekintve nem kis dolog, hogy a svéd fickó remekül megtalálta a helyét az egyenletben, így aztán tényleg száz százalékos Redemption lett a végeredmény vele is. A hangszíne persze más, mint Alderé, viszont mint a fentiekből is kitalálhattad, alapvetően nem az Evergreyben jellemző stílusában hozza magát, és végig szépen, az ide kívánkozó finom hajlékonysággal énekel.

Felbukkanása idején nem annyira kapta el a fejemet a Redemption, utólag belegondolva alighanem azért, mert akkor még nagyon közel jártunk az ezredfordulós progmetal-dömpinghez, és eléggé csömöröm volt az ilyesmitől. Aztán az évek során valahogy mégis ráéreztem az apró nüanszokra, amitől Nick csapata más, mint a rengeteg hasonszőrű alakulat, és nagyon megszerettem őket. Mivel a Long Night's Journey Into Day egy megbízható album a banda stílusában, természetesen ezt is szívesen hallgatom, pörög is elég rendszeresen az utóbbi hetekben, de összességében azért az előző anyaghoz képest nem érzem annyira megkerülhetetlennek. Ez a benyomásom határozott, még ha nem is tudom különösebb konkrétumokkal vagy értelmes érvekkel alátámasztani. A legutóbbi adagnyi dalban egyértelműen rejlett valami plusz töltés, extra mélység, még a többi, amúgy szintén kikezdhetetlen minőségű Redemption-albumhoz képest is. Most ehhez képest inkább csak megbízhatóan haladnak a saját vágányukon, természetesen nincs kilengés lefelé – de felfelé sem. Mint mondtam, mindehhez nincs köze a frontembercserének, a zene alapkarakterét, hangulatát ugyanis nem befolyásolta jelentősen a váltás. Ha Ray énekelte volna fel ezeket a dalokat, ugyanezt mondanám. Az évvégi listámon viszont így is bérelt helyen van az albumnak, mert Nick ma is tartalmas, mély és igényes zenét alkot, ami ráadásul végig megmarad nótacentrikusnak. És most is olyan arcokat hívtak vendégszólózni, mint Chris Poland meg Simone Mularoni, szóval ezen a fronton sem érheti szó a ház elejét.

Mivel a lemez alapverziója megint 70 perc körül jár, és a banda a szokásos kifejtős módban, tehát hosszú dalokkal, rengeteg apró finomsággal, szövevényes hangszerelési megoldásokkal operáló megközelítéssel dolgozott, nem elemzem ki részletekbe menően a számokat. Ha ismered a Redemptiont, tudod, hogy minőséget kapsz tőlük, és a banda ugyanolyan meggyőző mondjuk a tízperces címadóban, mint az inkább csak hangulati átkötőként funkcionáló And Yet szomorkás, sötét pillanataiban. A U2 New Year's Day klasszikusának feldolgozását mondjuk kissé feleslegesnek érzem, de végső soron ez is elfér a többi között. Noha az előző albummal nem ér fel a Long Night's Journey Into Day, objekítven nézve azért senkinek sem lehet oka panaszra. Ez így is egy nagyon jó lemez, amely meghálálja a törődést.