Shock!

Annyi zenekari visszatérést láttunk már, hogy az ember szinte immunissá válik az ilyesmi iránt. Kezdjük azt hinni, hogy különösebb rizikó nincs is benne, bárki könnyen eléldegélhet a korábbi hírnév egyre fakuló fényénél. Emellett az igazság az, hogy a kámbekkek jó része hót felesleges is, jobb esetben csak indokolatlan, néha viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy a banda egész korábbi reputációját lehúzza a klotyón. Különösebb izgalom csak akkor mutatkozik, ha egy valóban újító, nehezen beskatulyázható és kezelhető zenekar dönt a visszatérés mellett. Pláne, ha tényleg komolyan veszik a dolgot, és valami mást próbálnak meg művelni, mint korábban. Idén már láthattunk egy ilyet, a Faith No More esetében, és nem is véletlen, hogy a Sol Invictus olyan jó kis vitákat kavart, köpködéstől istenítésig terjedő skálán. Valóban nem egy könnyen emészthető anyag lett, és konzumvilágunkban nagyítóval kell keresni az ilyesmit.

Na, azt most bőven megfejelte egy kultikusnak is fenntartások nélkül nevezhető svéd banda, amelynek tagjai 1998-ban nem éppen a legszebb körülmények között váltak el egymástól, énekesük például egy nyílt levelet is megfogalmazott Refused Are Fucking Dead címmel. Egy olyan hardcore punk bandáról beszélünk, amely kinézetében, hangzásában, pláne zenéjével messze-messze megelőzte a korát, és mire a jónép megértette volna, hogy mit is akartak ezek a kerge skandinávok, már rég feloszlatták magukat. És most visszatértek, hogy zárójelbe tegyék az eddigieket, és valami totálisan mást műveljenek. Valami olyat, ami nem hogy megosztja az embereket, hanem szinte egyöntetűen elutasításba ütközik. Tudom, mit beszélek, mivel jó sok kritikát átbogarásztam a napokban a Freedomról, és azt kell mondjam, hogy egynémely kivételtől eltekintve mind igen lesajnáló volt (még nulla pontos is akadt köztük!). Úgy fest, a világ ismét nem akarja érteni a Refusedot.

Te pedig akkor szépen felejtsd is el, hogy ismered és szereted a Songs To Fan The Flames Of Discontentet, pláne a The Shape Of Punk To Come-ot (mert ismered és szereted, ugye?), ez itt egy teljesen más pálya! Mert hiába énekli Dennis Lyxzén rögtön a nyitónótában, hogy „nothing has changed", ez nem igaz, a Refused korábbi világára (nyugodtan értsd ezalatt a hardcore-t úgy en bloc) maximum csak éppen ez a dal, az igencsak energikus és zaklatott Elektra, illetve a klipesített Dawkins Christ utal vissza. (Ez utóbbiban egyébiránt az év egyik legfogósabb gitártémájának örülhetünk, miközben Dennis egyik kedvelt témáját, a hit kérdését, még inkább annak hiányát járja körbe.) A többi tételben pedig elég sok minden felvonul, de nem is nagyon lehetne ez másként egy olyan banda esetében, ami mindig is jó hegyeset köpött a korlátokra. A szemöldök már rögtön a kettes Old Friends/New War szuszogós, kellemetlen hangon kántáló bevezetőjétől szaladhat felfelé, majd bejönnek azok a fránya programozott dobok és billentyűk, amelyek különösen hideg hangulatot kölcsönöznek a dalnak, olyannyira, hogy nekem bizony még a Joy Division neve is beugrott egy pillanatra. Emellett pedig az album legdallamosabb pillanatai is itt találhatóak. Szerintem csont nélkül zseniális tétel, de azt is megértem, ha valakinek ez már sok a jóból.

Pláne a szintén igencsak indusztriál jelleget mutató Françafrique, amit egy gyermekkórus vezet fel (!), majd egy kellemes hangú hölgy azt énekli, hogy „murder-murder-murder". Nem is csoda, hiszen a dal a neokolonizációról szól, Dennis már-már beteges vonzalma a politikai témák iránt eszerint nem múlt el nyomtalanul. Később az ortodox Refused rajongó számára idegpróbáló lehet még a War On The Palaces is, ami szinte funkysan vidám hangulatú, és táncolható ritmusú (!) dal, fúvósokkal feldúsítva, míg az utolsó előtti Servants Of Death vitán felül egy diszkószám, csak éppen „élő" hangszerekkel előadva. De a záró, szintén igencsak politikus és kritikus Useless Europeans finoman fenyegető hangulata is nóvumnak számít. A kritikák többsége pont e számok miatt szedte le a keresztvizet a skandinávokról, én azonban nem hallok itt mást, mint egy ismét új utakra lépő, zenéjébe minden lehetséges elemet beleszuszakoló csapatot, aki talán elektronikusabb és egy fokkal visszafogottabb, mint korábban, de hát most éppen ez jött belőlük. Oké, Kristofer Steen tényleg hozhatott volna pár súlyosabb riffet is, de tehetségét és kreativitását ugyanúgy kár lenne elvitatni, mint David Sandström überdobosét, aki szintén visszafogottabb korábban megismert énjéhez képest, de játéka még így is kellően rafinált ahhoz, hogy hallgatásról-hallgatásra felfedezzünk benne valami újdonságot, Magnus Flagge basszusgitárja pedig emellett még kimondottan jól és telten is szól.

Hallgatásról hallgatásra egyre különösebbnek találom a negyedik Refused-nagylemezt, és ennek ellenére/éppen ezért egyre jobban tetszik is. Igazság szerint egyetlen nóta (a sajnálatos módon igencsak üres Destroy The Man) kivételével kimondottan élvezetes hallgatnivalónak tartom, ami kellően izgalmas is ahhoz, hogy az év végi listámra is felférjen. Refused Are Not Fucking Dead!