Richie Kotzen nevét a legtöbben a Poison második korszakából ismerhették meg. Nekem speciel akkor nem jött be a Poison puhulása, amit kölyökfejjel összekötöttem Richie érkezésével. Ezt a CD-t is úgy vettem kézbe, hogy elég távolságtartóan méregettem a borítón ücsörgő konszolidált srácot és letámasztott Stratocasterét. Aztán elkezdtem alaposan meglepődni.
A Forever One című tétel máris egy mélyre hangolt, harapós, tökös rocknóta, a Get A Life című második dal úgyszintén. A gitározáson kívül Richie játszott fel szinte minden hangszert, és énekelt is a lemezen, és bizony, a végeredmény több mint jó. Hősünkről például most deríthettem ki, hogy egész feelinges vokalista. Közben pörög a lemez, a Change képében egy akusztikus, de nem nyálas lírait kapunk, aztán jön az egyik kedvencem, a Don't Ask, amelyik mintha egy klasszikus Tyketto nóta lenne, autó, sztráda, sebesség, hangerő, szabadság, forever young feeling, vokálok, ragadós refréndallam, mi kell még? AOR-os szívem jó pár év eseménytelenség után újra dobog, hehe...
Változatos lett a lemez egyébként, és ez a lemez itt következő részéből derül ki. A Deeper (Into You) egy hangulatos groove-os blues (bár itt valamiért kissé élettelen gépdobok szólnak, bár tudnám, miért), a High egy igazi amerikai líra, amolyan Mr. Big vagy Damn Yankees stílusban - nem csoda, hogy itt vendégként az egykori "Nagy Úr" dobos, Pat Torpey csapkodja a dobokat.
Az Am I Dreamin' egy spanyolos, jazzes téma, anno szintén elment volna Mr. Big dalnak, de itt is puttyog néha a gépdob. Jaj, miért? Nem értem... Pedig a dal kiváló, olyan spanyol gitározás van itt, hogy bokakaki. A Shine című régebbi dalának akusztikus verziója is süt, ez a rocknóta dobozgitáron is rock tud maradni. Királyság. Félek, hogy a nagyon beharangozott akusztikus Bon Jovi best of fele ilyen feelinges se lesz, pedig innen lehetne tanulni jól. A Good For Me megint blues, lehet, hogy itt már lesz, akinek laposodik a lemez, de szerintem teljesen elfér itt mindenből annyi, amennyi jutott. Aztán következik a két legszélsőségesebb nóta, elsőként a Fast Money Fast Cars. Ez egy olyan rocknóta, ami bizony nagyon merészen kacsintgat a 70-es évek funk és disco (!) hangulata felé. De mégis annyira feelinges, sodró az egész, hogy nem tudom nem szeretni, sőt, ide lőjetek, de akkor is a másik kedvencem a lemezről. Itthon a Back II Black próbálkozik ilyesmivel, de ők túlságosan a pop felé viszik el a dolgot. Ez a dal húz, és jó, punktum. Meg király jazz szólózás van benne szanaszét. Aztán a Unity már totális jazz, az a klasszikus swinges, nagybőgős, kórusos-reverbes akusztikus szólós, füstös bár-hangulatú nyugizás. Bónuszként pedig a High akusztikus változata zárja le az albumot.
Aki kíváncsi a lemezre, kis nyitottsággal hallgassa, mert nem egysíkú rock témázgatás folyik itt 48 percig. Ez kérem szépen egy kreatív, érzésekkel teli szólólemez egy gitárostól, aki nem azt érti szólólemez alatt, hogy szétmaszturbálja a hangszerét, hanem dalokat ír, kísérletezik, és hangulatos, tökéletes végeredményt alkot. Majdnem tízes, engem bizgetett a pár nótában hallható gépdob, valahogy nem éreztem helyénvalónak, de lehet, hogy nemsokára megszokom ezt is.
