Shock!

A Rivers Of Nihil számomra egy újabb kései rácsodálkozást jelent. Ezt a Pennsylvaniából származó technikás death metal csapatot 2019 őszén ajánlotta egy ismerősöm, és elképesztően gyorsan rácuppantam a Where Owls Know My Name című, egyébként harmadik nagylemezükre, ami egyfajta kaotikus metálúthengerként osont át az agyamon jó néhány alkalommal. Olyannyira megszerettem őket, hogy meg is vettem cédén, és perverz örömmel bömböltettem ezeket az (egyesek szerint varrógépes) kétlábdobbal megtámogatott energiabombaként ható dalokat. 2020 februárjában egy sokzenekaros esten jártak nálunk, és mivel akkor a koncertdömping időszakát éltük (illetve pont a legvégét), kihagytam azt az estét – utólag nyilván azt mondom, sajnos. Aztán lett volna tavaly egy koncert, amit elmosott a tudjukmi. Itt tartunk.

Az új lemezt már kimondottan vártam, megjelenése óta ezt is széthallgattam, de nem adta magát ANNYIRA könnyen, mint az előző. Pedig (és ezzel elspoilerezem a tartalmat) a The Work sokkal dalközpontúbb, letisztultabbak és nyugodtabbak (vagy nyugodtabban zaklatottak) a számok, mint a korábbi szerzemények. A hangzás is sokkal kevésbé tömény, mondhatni szellősebb, igazodtak az új tartalomhoz. A nyomasztást most nem a gyorsasággal és a lehengerléssel érik el, illetve a korábbi energiabombaként ható dalok helyett most inkább hangulatfolyamokat kaptunk. Ami nem baj, de kicsit skizofrénné vált a barátkozás, mintha egy átalakult, vagy másféle zenekart kellene most újra megszeretnem. Egyszerűbben fogalmazva: a korábbi, energiadús dalokhoz hasonló lemezt vártam, de lényegesen mást kaptam, ami nem jobb, nem rosszabb, csak más.

Már a nyitó The Tower dallamosodása is arra utal, hogy nem az egy helyben topogás volt a zenekar gondolatmenete az új dalok megfogalmazásának pillanatában. Noha kibontakozik ez is erőteljesebb formában, és nyomokban alkalmaztak dallamokat korábban is, mégis más az összhatás. Ahogy a folytatás is mást ígér és mást nyújt. A majd hétperces Dreaming Black Clockwork zaklatottságába nem lehet belekötni, de nem erre fogsz megállás nélkül terpeszben fejet rázni – csak részletekben jön a bólogatás. Egyfajta különös, ambient death metalként aposztrofálnám a zenét, ahol a masszív riffektől kezdve a kaotikus zajokon át, az agresszív hörgés-kiabálás mellett elfér a dallamos ének is. Persze nem lehet nem említeni a djentet sem, már csak a picsába lehangolt gitárok miatt sem, de mégsem vált belőlük sokezredik Mesüge-kopipészt csapat. Főleg úgy nem, hogy a Wait kimondottan popos, lágy négy perce azzal a zseniális énekdallammal a végefelé tartós dallamtapadást fog okozni a füledben. A következő Focus már zordabb, de ott is ragadós a dallam, és itt érzek egy kevés újkori Mastodon-hatást, ami talán előrevetíti milyen irányba fog haladni a csapat a jövőben. Vagy nem. De kábé három másodpercenként ugranak be újabb és újabb zenekarnevek és zenei csapásvonalak, amiből építkezik a zenekar, szóval tényleg nem mondható el, hogy unatkoztatnának bárkit is.

A korábbi idők gyorsaságát is ízesebben közvetítik, a The Void From Which No Sound Escapes szélviharként feldöntő riffelése közé északi hangulatú, atmoszférikus dallamokat vegyítettek, de a MORE? is sokat ígér vegyesfelvágott ízeivel. Különös, de olykor a Pink Floyd képe is beúszott lelki szemeim elé, a rövid átvezető Tower 2 például le sem tudná tagadni ilyen hatásait, ahogy az utána következő Episode sem, noha ebből egy hét és fél perces metál eposz bontakozik ki hangulatos gitárszólóval. A szintén hét perc fölé kúszó Maybe One Day további emésztgetnivalót tartalmaz, nem biztos, hogy te is ilyesféle (majdnem) lezárásra számítottál, de tény, hogy feloldozó hatással bíró szerzemény – és már megint a Pink Floydot kell említenem, mint háttérben megbúvó zenei hatást. A záró tizenegy és fél (!) perces, dreamtheateri hosszúságú Terrestria IV: Work már címében is sokat sejtet, és vélhetően nem árulok el zsákbamacskát, hogy vérbeli hömpölygős zenei utazásra hív a csapat, ahol végre újra felcsendül a szaxofon hangja. Mintha Devin Townsend szelleme lengené körbe ezeket a perceket, ha értitek, mire gondolok.

A metált megújítani már rég nem lehet, de a különböző stílusokat, markáns arculatokat keverni viszont igen, sőt, elvárt. Az ilyen ötletekből bontakoznak ki az olyan csapatok is, mint a Rivers Of Nihil (vagy másik „friss” kedvencem, a Twelve Foot Ninja). Ha sötét, nyomasztó, apokaliptikus világra vágysz, a zenei megfelelőjét megtalálod a The Workben, szeretettel ajánlom, 2021 egyik legizgalmasabb alkotása a metál súlyosabb verzióin belül. De vigyázz, nem könnyű megemészteni, időt, befektetést kívánó hallgatnivaló.