Most azt kellene mondanom, hogy Rob Rock akkora torok, hogy már csak az ének miatt is 10 pontos az összes olyan produkció, amin ő előfordul. Az igazság azonban az, hogy nem minden általa felénekelt album győzött meg maradéktalanul - érdekes módon ezek pont a dallamosabb produkciók közül kerültek ki.
Hiába tartozik az 1988-as Joshua, illetve az 1989-es Angelica album a keresztény metal műfaj legnagyobb klasszikusai közé, én valahogy úgy érzem, Rob énekstílusához sokkal jobban illenek a keményebb, power metalosabb témák. Pontosan ezért vagyok azon a véleményen, hogy Axel Rudi Pell Nasty Reputation lemeze és a klasszikus M.A.R.S. korong mellett szólóalbumai jelentik pályafutásának csúcsát (távolról sem lebecsülve azt a teljesítményt, amit az Impellitteri zenekarban és a már említett helyeken nyújtott, sőt...).
A harmadik Rob Rock szólólemez sem fog változtatni fenti vélekedésemen. Már hogy is változtathatna, mikor egy olyan súlyos riffel és tempóval robban be a Slayer Of Souls, hogy menten leviszi a hajamat? Az pedig, hogy ezeket a mostani riffeket (mert természetesen van belőlük bőven) a Narnia gitárosa, Carljohann Grimmark nyomja, az a Narnia finomabb stílusának ismeretében nem kis meglepetést kelt. Mi tagadás, nem haragudnék meg nagyon, ha a fiú a saját anyagokon is teret engedne a súlyosabb hangzásoknak. Persze itt vannak Rob korábbi társai is, Bob Rossi és Rick Renström, akiket 2003-ban már bemutattam a Bang Your Head fesztiválról készített tudósításomban - nem semmi gitárosok ők sem. Ja, és hát Roy Z, a régi haver is penget itt-ott: ha már egyszer ott állítgatta a kütyüket, hogy létrejöjjön ez a gyilkos hangzás, miért is ne tette volna? Ilyen arcokkal pedig egy Rob-kaliberű énekes nem hibázhat, főleg ha ő maga is és a társak is jeleskednek a komponálásban. Kiderül például, hogy akármekkora riffmester is Chris Impellitteri, Robi is szerves részét képezte lemezei jellegzetes hangzásának és itt nem csak fantasztikus énekhangról és néhány dallamról vagy dalszövegről van szó. Ugyanis az I'm A Warrior című tételt egy szimpla modernizált Impellitteri-feldolgozásnak hittem, erre kiderült, hogy ez a zseniálisan fogós tétel éppen egy Driver nóta újraértelmezése volt már bő 10 évvel ezelőtt is, amikor az Answer To The Master lemezen szerepelt. Tehát az egyik legismertebb Impellitteri dalhoz pont magának a gitármágusnak nincs köze! Nahát, nahát.
Minden dal nagyon erős: dallamos döngölés (Calling Angels) épp úgy akad, mint lendületes zúzás (Holy Hell) vagy éppen súlyos málházás (Lion Of Judah); de az ebben a szigorú power metalos környezetben nem feltétlenül kötelező ballada (I'll Be Waiting For You) is annyira érzelemgazdag, magával ragadó, hogy egyáltalán nem tűnik negatívumnak az, hogy a jól bevált kellékekből építkezik. Mégis, a legkevésbé sem klisés vagy sablonos, viszont egekbe emeli a hallgatót: annyira jó, hogy én biztosan csináltatnék Robbal egy unplugged lemezt is valamikor. Igaz, ott a gitárosok sem tudnának olyan eszelős módjára riffelni, szólózni, ahogy a többi nótában teszik. Időnként már-már Nevermore-os súlyosságú témákat kapunk az arcunkba!
Egy nóta nem tetszik annyira, ez pedig a lemezt záró, bonuszként feltüntetett, Tobias Sammettel duettben énekelt Move On. Mivel a szerzők között szerepel egy bizonyos B. Ulveaus, gondolom, feldolgozásról van szó és a név alapján egy kevéssé ismert ABBA számnak gondolom. Vagy esetleg egy olyan dal lehet, ami az abbás fiúk valamelyik musicalében szerepelt. Semmi baj Tobias-szal amúgy, de igazából nem egy különösen jó szám: amolyan kellemesen uncsi zongorás ballada-szerűség - nagy szerencse, hogy a végére került, mert középtájt nagyon megtörné az album lendületét. Így viszont, különlegességként megállja a helyét, legfeljebb néha ugorjuk és a The Revelation után inkább visszamegyünk a lemez elejére. Éppen ezért viszont ezúttal nem vonok le sem egész pontot, sem tizedeket, még akkor sem, ha a Szentséges Pokolba jutok emiatt. Tulajdonképpen folyamatosan oda vágyom.
