Shock!

Roine Stolt egy munkamániás prog-zenész, egy ezerfelé gitározó multiember, mégis 1998-ban jelent meg utoljára szólólemeze (a Hydrophobia). Azóta saját csapata, a The Flower Kings és tonnányi egyéb projectje (Transatlantic, The Tangent, Kaipa) csak vitte és vitte az időt, így hát hét évet kellett várni egy újabb dalcsokorra. Igaz, ez kapásból dupla cd-nyire sikerült.

A lemez gondolatisága ezúttal a pénzvilág, az üzlet körül forog, nagyon szimpatikusan görbe tükröt állítva a mai világ "hősei" elé. Csak pár dalcím: Mindenki irányítani akarja a világot, Minden csak a pénzről szól, Mindenki csak el akar adni neked valamit, Emberek, akik meg tudják változtatni a világot... Nos, igen, már nem a hazát védő harcos a hős, a rockzenész sem tetszeleg már a nagy megmondó és világformáló szerepben, a láthatatlan, mégis agyondicsőített hősök bankokban, nagyvállalatok ablakai mögött ülnek, és Excel-táblákban írják meg az új szent könyveket... A nagyon szimpatikus körítés mellett akkor nézzük a zenét! Roine olyan vendégekkel készítette a lemezt, mint Neal Morse, aki ezúttal Hammondon játszik és vokálok terén segít, de megtaláljuk a Virágkirályokban is Roine társául szegődött Hasse Bruniusson ütőhangszerest és Marcus Liliequist dobost is... De hogy ki a fenét takar Victor Woof basszer, Slim Pothead billentyűs vagy Gonzo Geffen ütőhangszeres és loop-kreátor álneve, egyelőre fogalmam sincs. Állítólag szintén nagynevű zenészek rejtőznek a fura nevek mögött, akik szerződéses okok miatt nem szerepelhetnek saját nevükön. Fura.

A dalok egyébként elbizonytalaníthatják azokat, akik TFK-szintű invenciózus, felszabadult, játékos prog-muzsikát várnak. Az album hangvétele inkább Stolt hatvanas-hetvenes évekbeli hatásait próbálja reprodukálni, amikor a progresszív zene még inkább a hosszú, lassú blues-rock dalokat, hömpölygéseket jelentette. Amolyan laza, nyugis hangulatzene ez, ahol a dallamok mellett még a szólórészek is inkább arra törekszenek, hogy ringassanak, vagy netán melankolikus gondolkodásunk háttérzenéjeként funkcionáljanak. A Spirit Of The Rebel a finom hömpöly mellé egy szintén lassú, ám woodstocki levegőt árasztó blues hangulatot ad, az Unforgiven pedig amolyan modern Beatlesként pörgeti meg egy kicsit a tempót.

A második korongon már több szerepet kapnak a modernebb hatások, bár még itt is az eddigi feeling az alap. Az It's All About Money egy groove-okkal megbolondított ősprog, kissé Pink Floydos hatásokkal, majd egy funkys, tempósabb darab következik. Gondolatiság szintjén bizonyára ezeknek a daloknak itt volt a helyük a sorban, de zeneileg már az első lemezen el lehetett volna potyogtatni őket, odafért volna még némi frissebb, lendületesebb darab.

Annak ellenére, hogy teljesen más jellegű zenére számította, nem csalódtam nagyot, bár iszonyatosan hangulatfüggő ez a száztizenöt percnyi muzsika. Leginkább háttérzenének alkalmas, viszont a profi fajtából. Gondolatokat ébreszt vagy épp elandalít, megnyugtat, viszont azt a bizonyos "hű, micsoda zene ez, bakker" jellegű, reveláció-szintű érzést hiába keresnénk.