Tavaly gyászos hangulatban írtam a Pretty Maids halálos beteg frontemberének One Shot szólólemezéről, és gyakorlatilag biztosra is vettem, hogy – a tragikus körülmények miatt – nem nagyon lesz folytatása. Nagy öröm, hogy végül mégis lett: Ronnie előrehaladott tüdőrákja sajnos adottság és nem várható felépülés belőle, de ha hihetünk a nyilatkozatoknak, a körülményekhez képest aránylag jól van, és azzal tölti napjait, amit a legjobban szeret. Vagyis dalokat ír és énekel. Ennek eredménye a Make It Count.
Nagyon is tetszett a One Shot, ám a maga idejében nehéz szívvel hallgattam, nehéz szívvel írtam meg róla az ismertetőt, számszerűen pedig nem is értékeltem. Érdekes, de a folytatásnál most annak ellenére sincsenek ilyen felemás érzéseim, hogy Ronnie hosszabb távú kilátásai szemernyit sem lettek napfényesebbek. Noha a szövegekben áttételesen és konkrétan is visszaköszön a halál, az elmúlás témája, kissé mintha mégis a helyzettel való végső megbékélés, bölcs beletörődés hatná át a Make It Count dalait: kifejezetten pozitív, reményteljes az összkép, és néha egy-egy sorba persze belefacsarodik a szíved, ha belegondolsz, de gyászlemezről még annyira sincs szó, mint legutóbb.
Mindezeket persze elsősorban a szövegek miatt mondom, mert maga a zene teljesen ugyanazon a csapásvonalon mozog, mint legutóbb. Ebben amúgy semmi csoda sincs, hiszen Ronnie újfent a Pretty Maidsből is ismert multihangszeres dalszerző/producer, Chris Laney segítségével rakta össze a dalokat. A lemez tehát most is inkább a hard rockos, néhol egyenesen AOR-os beütésű irányt hozza, nem pedig az anyabanda karcosabb, döngölősebb oldalát. Akárcsak a One Shoton, most is akad egy-két húzósabb, vaskosabb megdörrenésű, ha úgy tetszik, metálosabb tétel, mint például a Rising Tide vagy a Blood Cries Out, de nem ezek dominálják az albumot. Az I've Hurt Myself (By Hurting You) megadallamos nyitása, az ízes, nordikus riffekre ráhúzott Unsung Heroes, a tízpontos refrénnel ellátott Remain To Remind Me, a szövegében talán legegyértelműbben Ronnie helyzetére reflektáló All I Ask Of You vagy a záró Make It Count zongorás fél-lírája sokkal jellemzőbb az anyag egészére.
És ami a legfontosabb, ezúttal is épp olyan meggyőző a végeredmény, mint legutóbb: határozottan erősek a dalok, a napjainkra jellemző dallamos felhozatalban egyértelműen a felsőházba kívánkozik az anyag java. Ronnie énekteljesítménye elsőrangú, a tények ismerete nélkül senki nem mondaná meg, hogy egy halálos beteg ember áll a mikrofonnál, szóval tényleg le a kalappal. A dobsound az én ízlésemnek lehetne egy fokkal testesebb, de ebbe biztosan nem fogok most belekötni, pusztán csak örülök, hogy itt a lemez. Ha „csak" egy sima szólóalbumról beszélnénk, akkor is tetszene, így azonban plusz egy pont is jár Ronnie kitartásáért.
Hozzászólások