Shock!

Garantáltan nem jelenik már meg idén ennél szomorúbb album. És ezt természetesen nem a zenére mondom, hanem a körülményekre, hiszen mint tudjuk, Ronnie Atkins gyógyíthatatlan, négyes stádiumú rákbeteg, és komoly eséllyel nem hallunk már tőle több lemezt, ez az első szólómunka egyben valószínűleg az utolsó is. Nagyon sok értelmeset nem is tudok hozzáfűzni ehhez az alaphelyzethez, és maga Ronnie sem próbálkozott ezzel. A Pretty Maids 56 éves frontembere a felvezető nyilatkozatokban elmondta: dönthetett, hogy megsértődik a világra és magába roskad, vagy megpróbálja olyasmivel tölteni a hátralévő értékes időt, amiben élvezetét leli. Az utóbbit választotta, ennek eredménye a One Shot.

Ronnie a multihangszeres producer/dalszerzővel, Chris Laney-vel rakta össze az albumot, aki ugye évek óta a Pretty Maids billentyűs/másodgitárosaként is üzemel, de mellette is zenészbarátok egész sora vonul fel az anyagon Allan Sørensentől és Morten Sandagertől kezdve Kee Marcellón át Pontus Norgrenig. És ugyan maga a zene napfényes, pozitív töltésű, a szövegek érthető módon kaptak egy mélyebb, áttételes jelentést, miközben persze nincs szó direkt szájbarágásról.

A Pretty Maids – mint sokszor leírtuk már – épp attól tudott sajátos szereplővé válni a színtéren, hogy albumaik az elejétől fogva egyfajta átmenetet képeztek a tradicionális, karcos európai heavy metal és a dallamosabb, arénásabb hard rock között. Szólóban Ronnie egyértelműen az utóbbi irányra gyúrt rá. Persze akad néhány keményebb, súlyosabb pillanat is, de nem ezek dominálnak. Ami pedig a lényeget illeti, egységes színvonalú, végig jól hallgatható anyagot kaptunk néhány egyértelmű csúcsponttal. A nyitó Ride, a sorainak köszönhetően komoly extra drámaisággal felvértezett címadó vagy a power-líra Miles Away például már elsőre is kimagaslik a tizenegy tétel közül. De képtelenség szó nélkül elmenni a záró When Dreams Are Not Enough mellett is. Ez bizony tényleg torokszorító lett, ám mentes mindenféle túlzástól, pedig ebben a helyzetben szerintem még ezt is bárki simán elfogadná Ronnie-tól... Óriási dal, tényleg nehéz szabadulni a hatása alól.

Ami a fentebb említett szikárabb, keményebb oldalt illeti, a Scorpio csont nélkül elférne az utóbbi évek vaskosabban megdörrenő, modernebb Pretty Maids-lemezein is, mint ahogy a riffes Before The Rise Of An Empire is, de az I Prophesize és a One By One kettősét is említhetem a lemez vége felé. Egyvégtében nézve mindenképpen túl lágy lenne Pretty Maidsnek a One Shot, ha viszont egyenként vesszük a dalokat, végső soron bármelyik megtalálná a maga helyét a zenekari albumokon. Szintén az anyazenekari párhuzamokat erősíti, hogy Laney bábáskodása mellett nem valami nosztalgialemez született, hanem egy korszerű megszólalású, naprakészen, szépen-dúsan meghangszerelt album. Ronnie hangján nem hallatszik a betegség, bár érthetően főleg a finomabb regiszterei dominálnak, nem a rekesztősebb stílusát erőlteti. Az a bizonyos dallamérzék pedig továbbra is a helyén van.

Ha nem ismerném a megmásíthatatlan tényeket, azt mondanám, ez egy kiegyensúlyozott, szórakoztató, élvezetes hard rock album. De egyelőre óhatatlanul is nehéz szívvel hallgatom, és éppen ezért nem is szeretném pontozni.