Shock!

Eltelt már néhány év azóta, amióta a Frontiers kiadó zenei gurujának nevét – Voldemort mintájára – nem mondjuk ki, nem írjuk le, de még csak nem is gondolunk rá, (Sándorunk) mindezek ellenére mégis képes jelen lenni a köztudatban és sokatmondó billentyűjátékát is valami csoda folytán sikerül minden dallamos rocklemezre rögzítenie, hiába próbáljuk a legkoncentráltabb erőinkkel elfelejteni őt. A saját istállójának határait totálisan szétfeszegető, bongyorhajú olasz varázsló akkor is ott van egyszerre több helyen, ha nem hivatalos egyik partira sem. Ronnie Romero legfrissebb karaoke-buliján is megjelent, de mi most koncentráljunk inkább az énekes súlyosabb zenei hatásainak teljesen felesleges újraénekléseire.

Ha nagyon durván akarnék fogalmazni Romeróról, azt mondanám, ő az a hang, akit megalkotott egy szoftver, és ő az, aki kábé minden olyan csapat megüresedett frontemberi posztjára behelyettesíthető, amelyik veretes/dallamos hard rockban utazik. Ha jobban belegondolok, annyira talán nem is járok messze az igazságtól, hiszen a valóságban is ugye majdnem ugyanez történik. Lehet, hogy amikor felfedezték, voltak jó pillanatai az itt most fel nem sorolt zenekarokkal, azonban az a fajta mindenhol szereplés, ami a lelkes kezdeteket követően történik, már arra sem tud késztetni, hogy felemeljem a karom és legyintsek rá egyet. De ne is ezzel foglalkozzunk, nézzük inkább, milyen csavarokkal sikerült ezúttal megfejelni azokat a klasszikusokat, amelyeket a nyugdíjas munkásőröktől kezdve az éppen fejlődésben lévő plázacicákig minden földi teremtmény ismer.

Ahogy elkészíteni is felesleges volt, úgy egyenként kivesézni sincs sok értelme az itt újrajátszott tételeket, hiszen nagy részük megint csak az elcsépelt kategóriába sorolható, azonban most is akad azért néhány „meglepi" is (persze a meglepit tegyük azért jó vastag idézőjelbe). Jár a vállveregetés az olyan nem túl egyértelmű és kellemes választások miatt, mint a Tony Martin-érás Black Sabbath egyik ékköve, a Chris Cafferyvel közösen eltolt The Shining vagy a Ritchie Blackmore valaha megírt legjobb riffjeinek egyikét tartalmazó Deep Purple-nóta, a The Battle Rages On. A Turbo Lover is jólesett a Judas Priesttől, ez még okésnak is mondható, mivel Ronnie itt nagyrészt a közepes regiszterekben énekel, illetve itt van még a The Four Horsemen a Metallicától, amit nehéz lenne bárkinek is elrontani, aki fogott már hangszert/mikrofont a kezébe. Nekik sem sikerült tönkretenniük, és kissé hard rockosabb, dallamosabb környezetben is jól működik Hetfieldék fémhimnusza, de nyilván ők azért ezerszer dögösebben és vadabbul nyomták anno.

Egy kicsit magamat is meghazudtolva, a feldolgozásokhoz kötődő megszállottságom miatt persze nem bírom ki, hogy ne szóljak hozzá a többi kompozícióhoz is. A Jorn Landével bemutatkozó Masterplan Kind Hearted Lightja még rendben van Roland Grapowval a fedélzeten, illetve a testhez (torokhoz) álló Rainbow-klasszikus, a Light In The Black is, ami végre nem a Kill The King vagy a Gates Of Babylon egy újabb, agyonjátszott és ezredik verziója. Ellenben az Iron Maiden Hallowed Be Thy Name tétele nekem így ebben a formában túl jólfésültnek tűnik, hiányzik belőle Bruce Dickinson nyers, ösztönös éneklési stílusa, ami mindig sokat számított benne, hogy ne forduljon át hűvös precizitásba a Maiden muzsikája. Illetve a nóta végén kibontakozó terces ikerszólót is sikerült elbagatellizálnia Jose Rubio gitárosnak, ami pedig pon a mű legütősebb pillanata, minden valamire való óvodában fejvesztve kezdenek rá léggitározni még a kiscsoportosok is. A Gus G.-vel megerősített No More Tearshez hozzányúlni pedig eléggé kockázatos feladat volt, hiszen ez a nóta annyira kerek és annyira Ozzy (meg Zakk Wylde), hogy kizárt az eredetinél jobb végeredmény. Hiába nincs Ozzy technikailag köszönőviszonyban sem Romeróval, mégis az oridzsinál verzióban kábé tíz tonnával több súly és szenvedély van, mint itt. A sampleres vonósokról meg inkább ne beszéljünk.

S persze mi van akkor, ha főhősünk mindennek tetejébe még olyasmivel is megpróbálkozik, amivel nem igazán kellett volna? Itt van például a kultikus Manowar-nóta, a Metal Daze. Ha csak annyit írok, hogy borzalmasan oldotta meg, még messze nem érzékeltettem azt a kiábrándultságot, amit először éreztem az első szembesüléskor. Nem is értem, honnan vette a bátorságot Ronnie, hogy Eric Adamset leutánozza. Mert ugye abban már fentebb megállapodtunk, hogy itt nagyrészt ilyesmiről van szó: utánzásról. Eric torokból kitolt magasaiban olyan energia van, hogy Ronnie sajnos csak cincogó kisegérkének tűnik hozzá képest, hiába is próbálja görcsösen-erőlködve ugyanazt az őserővel átitatott, zsigeri stílust hozni. Ami nem megy, és nincs meg, azt nem kéne erőltetni, illetve az angol kiejtésre sem ártana jobban odafigyelni akkor, amikor a Loudot lóúúdnak sikerül kiejteni... Na ne már. Nem véletlen, hogy hihetetlenül kevés az értékelhető Manowar-feldolgozás, és az sem, hogy nem igazán született még erre a bolygóra olyan énekes, aki Erichez méltó módon tudott újraértelmezni egy Manó-klasszikust. Vagy akkor legalább hangolták volna mélyebbre a nótát, az még jót is tett volna neki és Romerónak is a túlvállalt, lehetetlen frazírok helyett... Talán majd legközelebb. Ja, nem! Bocsánat, ne legyen legközelebb!

Nem hinném, hogy bárkit is meglepek vele, hogy baromira hiányolom az egyedi ötleteket, a bátorságot, a meglepetéseket, az újításokat és a frissességet a végtelenül sablonos biztonsági játék és szolgai eljátszások helyett. Mert itt sajnos megint ugyanaz történik, mint az előző fejezetben, s nem kellene magamat nagyon megerőltetni ahhoz sem, hogy ezeket a dalokat ebben a formában még fejben is össze tudjam rakni ismeretlenül úgy, hogy kicserélem az eredeti énektémákat Ronnie-éra. Pedig egy ilyen lehetőség pontosan arra lenne a legalkalmasabb egy énekes számára, hogy kidomborítsa égből kapott tehetségét és maximálisan kihasználja a kreativitását. Ehelyett mit kapunk? A bevezetőben már említett karaoke-show-t. Nem mondom, hogy rosszak, de nekem túlságosan kompaktak, teszkógazdaságosak így ezek a verziók.