Nincsenek illúzióim azt illetően, hogy tömegek ismernék a szóban forgó lemez két elkövetőjét, szóval már csak kötelező jelleggel is muszáj bemutatnom őket. John Rothban elsődlegesen a Winger másodgitárosát tisztelhetjük, de egy ideje a veterán Starshipben is játszik, a másik főhőssel, az énekes Terry Brockkal pedig a Giant legutóbbi albumán, a Promise Landen dolgozott először közösen. Brock emellett többek között a Kansasben, a Strangewaysben, a Seventh Keyben vagy Mike Slamer oldalán alkotott maradandót a melodikus színtéren. Na, vajon milyen zenét játszhatnak közösen egy ilyen projektalbumon? Nyilván valami dallamos muzsikát...
Mint ahogy a stílus sem okozhat meglepetést, ugyanúgy maguk a dalok sem döbbenthetnek meg senkit ezen a közös lemezen, ugyanakkor az anyagban határozottan több rejlik, mint elsőre tűnhet. Igazság szerint annyira csömöröm van a Frontiers istállójából özönlő tucat-ultra-giga-melodikus, hasonlóan régi arcokat felvonultató formációktól és javarészt menthetetlenül középszerű lemezeiktől, hogy néha már eleve előítélettel állok a nápolyi cég kiadványaihoz, ebben az esetben viszont alaptalan az aggodalom. Roth és Brock ugyanis nem valami szokásos egyen-műanyag hangzású anyagot készített Alessandro Del Vecchio fiókból előhalászott kaptafa-szerzeményeivel, hanem teljes egészében maguk rakták össze a dalokat, amelyekbe ráadásul olyan arcok is besegítettek itt-ott, mint például az említett Mike Slamer. Ez pedig már eleve jelent egy szintet.
Csodát persze így sem kapunk a párostól, de a Roth Brock Project nagylemeze mindenképpen kiemelkedik a Frontiers utóbbi években produkált átlagából, és aki szereti a néhol AOR-ba csúszó, melodikus hard rockot, garantáltan talál majd kedvenc számokat az anyagon. Nem mondom, hogy az összes dal egyformán erős, mert akadnak kevésbé érdekes darabok is: a nyitó, elsőként bemutatott Young Gun alapján például csak a vállamat vonogattam először, ám aztán pörög tovább a lemez, és a What's It To Ya alattomosan fogós, még csak tipikusnak sem nevezhető refrénjére hirtelen felkapja a fejét az ember, és valahogy rokonszenvessé válnak a hallottak. Azon túlmenően is, hogy Brock nyilván jól énekel, Roth pedig nyilván jól gitározik. Ezen a lemezen hallatszik, hogy készítői szívvel-lélekkel rakták össze, nincs szó automata üzemmódról, és ezt díjazni kell.
Konkrét zenei áthallásokat azért nem sorolok, mert elég sok akad belőlük már csak a főszereplők múltja, illetve Brock jellegzetes hangja és stílusa miatt is. A Slamer-projektek zenei arányai, hangulata nagyjából jó közelítést jelentenek, de mindez nem kizárólagos, itt-ott többek között a Starship is befigyel, az I Don't Know Why például egyértelműen ez az iskola. A csúcspontok közé az említett What's It To Ya mellett olyan számok tartoznak, mint az elegánsan megfogalmazott gitártémák hátán egyensúlyozó, húzós-de-nyugis We Are, a power-ballada Never Givin' Up vagy a záró, szintén méregerős dallamokkal ellátott Reason To Believe, de egyvégtében hallgatva még az átlagosabb témák – például a kissé butácska Fighter – is szépen belesimulnak az összképbe. Roth pedig tényleg baromi jókat gitározik minden dalban: virtuóz, de cseppet sem tolakodó módon, ízesen kezeli a hangszert.
Nem tökéletes, nem klasszikus értékű, de igényesen megírt és felvett album ez, a stílus rajongóinak nyugodt szívvel merem ajánlani.
Hozzászólások