Shock!

Ha a black metal hírhedt második generációjának alapcsapatairól beszélünk, a zömmel skandinávok által uralt mezőnyben csupán néhány „egzotikus" név bukkan fel. Ezen belül is – bár a stílus fundamentumához hellyel-közzel kötődtek – mégis teljesen egyéni vonalat képviseltek a görög black metal bandák, melyek közül a Necromantia mellett a Rotting Christ is mindenkor kitüntetett figyelmet érdemelt. A polihisztor Sakis és testvére, a dobos Themis Tolis vezette utóbbi brigád éppen húsz éve, a Thy Mighty Contract albummal mutatkozott be a színtéren, aktuális munkáik pedig a mai napig alakítják a stílus frontvonalát. Akarom mondani röviden: a Rotting Christ a görög black metal intézmény.

Egy ilyen hosszú pályafutás, melyet jelen banda ráadásul folyamatos munkával töltött ki, természetszerűleg magával hoz számos újítást a koncepciót illetően, amiből azután a skatulyákra szakosodott kritikusok szépen visszafejthetik a zenekar korszakait. Tény, hogy ez alól a Rotting Christ sem kivétel, akik az ezredforduló gótikus köreit letudva az utóbbi időben egyre markánsabban építettek be muzsikájukba népzenei elemeket. Számos elrettentő módját láthatjuk annak a (zömmel) európai mezőnyben, hogy mennyire hatásvadász, tiszteletet egyik irányzat felé sem mutató módon lehet ezt végrehajtani – Sakisék most mégis úgy estek át a ló túloldalára, hogy a vásári hangulattól teljességgel mentesen művelik ezt a hibrid műfajt.

A hosszú, görög cím mögé bújtatott, tizenegyes sorszámot viselő alkotásuk ugyanis inkább tartalmaz sötét hangulatú folkzenét, mint bármi egyebet. A Rotting Christ által (is) lefektetett black metal, vagy szimplán csak metal alapok csupán nyomokban mutathatók ki olyan dalokban, mint például a Gilgames, vagy a digibox kiadás bónusza, a Welcome To Hel. Ha viszont már folkról beszélünk, e helyen igazán multikulturális összeállítás sikeredett, megidézve az indián kultúráktól a szláv mitológián keresztül a görög mítoszokig számos kor és földrész legendáit. Szívünknek kedves lehet, hogy Cine Iubeşte Şi Lasă címmel egy román népdal (kitűnő) feldolgozását is megtaláljuk a lemezen, görög világzene-előadók tolmácsolásában. A Sakis testvérek – akik ezúttal a teljes album zenei oldaláért kettesben feleltek – továbbra is az elitben zenélnek, a világzenével/folkzenével pedig önmagában semmi baj nincsen, ha arra fizettem be.

Cseppet sem elegáns a párhuzam (nem is igazán jogos), de a lényeget egy másik hajdani kedvencem metamorfózisával tudnám érzékeltetni: megkerülhetetlen, hogy egyre erőteljesebben therionizálódik a Rotting Christ. A Jens Bogren fémjelezte produkció magabiztosan áll a lábán, a korhadó fák illatát árasztó misztikumot pedig valóban az album minden egyes testrésze árasztja magából, a lényeggel, a dalokkal a brigád mégis adós marad. A szekérderéknyi vokalista vendéggel egy rituális énekeket tartalmazó, számos értelemben slágergyanús gyűjteményt sikerült itt tető alá hozni, miközben a valódi zenei mondanivaló kikopni látszik a repertoárból. Atmoszférateremtésből jeles, a témák erősségét tekintve legfeljebb közepes nálam most ez a végeredmény.

Összességében a Κata Τon Daimona Εaytoy egy nagyszabású műhelymunka, méltó a legsötétebb görög tradíciókhoz, ám az aranykort csak hangulatában idézi. Abban viszont kétségkívül remekül teljesít.