Máshol talán már írtam, hogy abszolút betiltanám a kétévenkénti lemezkiadást. Egy olyan baromi jó anyag után, mint amilyen a Paradox II. – Collision Course volt, pláne óvatosnak kell lenni a folytatással, zenekarnak és hallgatónak egyaránt. Ugyanakkor a Royal Hunt sose nyúlt igazán mellé – a korai lemezeken a középszerű énekes dacára is baromi jók voltak a dalok és az általam legkevésbé kedvelt Paper Blood leggyengébb daláért is sok banda adná oda sokmindenét.
De mégis, mivel tud meglepetést okozni egy szűken behatárolható, több mint jellegzetes stílusban csaknem két évtizede alkotó banda, akik ráadásul énekest sem cseréltek épp? A válasz: pont ezzel a le nem cserélt énekessel! A sztratoszférák királya, Mark Boals ahogy idősödik, egyre inkább szereti az alsó regisztereket (nincs ezzel egyedül), de az intrót követő End Of The Line-ban egész konkrétan nem lehet elsőre felismerni, annyira mély, mi több, rekesztős témát hoz – és baromi jól is áll neki! Nem viszi persze túlzásba, talán még neki is új a dolog, mindenesetre legközelebb bármilyen lemezen énekel is majd, remélem, bátrabban használja majd a hangját – nála is bebizonyosodott, hogy a kevesebb néha bizony több is lehet.
Ami a muzsikát illeti, komolyan azon gondolkozom, hogy egy életre befejezem a markáns hangzású, de gyakran lemezt készítő bandák recenzálását, hiszen van egy pont, amikor már egyszerűen nem tud az ember érdekesen, élvezetesen írni a jól ismert zenéről. Szeretünk persze úgy tenni, mintha lenne, aki ezen zenekarok ismertetőit teljesen véletlenül találja meg és ennek alapján dönt – biztos van ilyen, de hogy nem a Royal Hunt esetében, az tuti! De akárhogy is, a kedvelt összetevőkön azért alapvetően szeretünk elcsámcsogni, ezek pedig most is helyükön vannak. Az például baromira tetszik még mindig, hogy pár éve a csapat félretette az addig védjegyszerű szintetikus dobhangzást és egy élőbb soundot lőtt be, amitől a ritmusok is lüktetőbbek, teltebbek, ha úgy tetszik súlyosabbak lettek. André Andersen Hammond-alapjai is erőteljesebbé váltak ezáltal, emiatt pedig ezt a – hangsúlyozzuk ki, Paradox II.-höz képest! – kevésbé markáns dalfüzért is szívesen hallgatjuk meg sokadszorra is. Mert bár időről időre fel-felbukkan egy-egy ismerős téma, azért a Shadowman, a Back To Square One, a már említett nyitó End Of The Line és társai bőven rejtegetnek csemegéznivalót úgy a dallamok, mint az instrumentális részek tekintetében. És persze ki ne felejtsük Marcus Jiddell ízes gitárjátékát – főszereplő ő itt sose lehet, de remek érzékkel, bámulatos összhangot teremtve dolgozik Andersen keze alá.
Lehet, hogy a jövőben kizárólag copy-paste technikával írok majd Royal Hunt lemezismertetőket, de attól még borítékolni lehet, hogy a zenét tekintve a mennyiség nem fog a minőség rovására menni!
