Tudom, korábban is írhattunk volna a nyár derekán megjelent új Sabatonról, ezúttal azonban direkt pihentetni akartam a lemezt, mielőtt véleményezem. Ennek oka, hogy kíváncsi voltam, csupán a nyári hőségben kóvályogva támadtak furcsán pozitív gondolataim a The Great Warról az előzményekhez képest, amelyeket ugye finoman szólva sem illettem éppen szép szavakkal ugyanitt. De nem, némi pihentetés után leporoltam a lemezt, és ugyanazok a benyomásaim, mint júliusban. Így aztán magabiztosan jelentem ki: talán soha nem készített még ilyen meggyőző albumot a csapat.
Ha most valamiféle megalapozott és körmönfont ideológiai okfejtést vársz tőlem a fentiek alátámasztására, csalódást kell okoznom. A Sabaton stílusa mára megcsontosodott, azonnal felismerhető minden fogásuk, ezen a téren nincs változás, mégis másnak, sőt, többnek érzem a The Great Wart mondjuk az utóbbi pár anyagnál, ahol már-már olyan egysejtűre vették a figurát, hogy néha szabályosan kínos volt hallgatni. Ehhez képest most egyértelműen szofisztikáltabb az összkép, és ezzel nemcsak a kevésbé nyilvánvaló hangszerelési megoldásokról beszélek, hanem a dallamok minőségéről, a dalszerzés, a hangszerelés érettebb, kiműveltebb voltáról is. Emellett gitárjáték tekintetében is mindenképpen szintet ugrott a zenekar, márpedig ez azelőtt komoly hiányosság volt náluk. A ritmusozás továbbra sem túl érdekfeszítő, de ezt szerintem rég elfogadta mindenki: a Sabatonnál a riffelés csak egy összetevő a szintiszőnyegek, az elektro-kluttyogások, a kórusok meg a többi mellett, ez van. Viszont az új gitáros, Tommy Johansson telepakolta a lemezt kimondottan pofás és ízes szólókkal, ami bizony önmagában is sokat dob a dalokon. A különbség annyira ordító a korábbiakhoz képest, hogy biztosak lehetünk benne: tudatosan rágyúrtak a dologra.
|
megjelenés:
2019 |
|
kiadó:
Nuclear Blast |
|
pontszám:
7,5 /10 Szerinted hány pont?
|
A némiképp módosított megközelítés tulajdonképpen azonnal tetten érhető. A fanok által olyannyira kedvelt ökölrázós-monumentális feeling most is a helyén van, mégis: az indító The Future Of Warfare verzéin, refrénjén is hallhatóan jóval többet agyaltak a szokásosnál, aztán a második Seven Pillars Of Wisdomban az ember már Joakim Brodénre is rácsodálkozik, aki szintén nem rutinból, egy hangon gajdolva ússza meg a dolgokat. Ha pedig még azt is hozzáteszem, hogy minden túlzás nélkül baromi pofás szólót villantanak a nótában, levonhatjuk a következtetést: a Sabaton nem egy újabb Sabaton-lemezt akart leszállítani a futószalagon, hanem tényleg odafigyeltek rá, hogy ezúttal valami mást, többet adjanak magukból. A 82nd All The Way és a The Attack Of The Dead Men szintén vérbeli slágerek a csapat összekeverhetetlen stílusában, ám a korábban olyannyira jellemző vásáriságból hallhatóan visszavettek bennük. Engem is meglep, de azt kell mondjam, emiatt a nyitó kvartett még nálam is működik, ezek a számok szerintem simán ott vannak a banda eddigi legerősebb szerzeményei között.
Persze azért nem eszik olyan forrón a kását, ezután a lemez sajnos egy nagyon tipikus Sabaton-csasztuskával folytatódik a Devil Dog képében. Az ilyen nótáikat sosem kedveltem, a tábor viszont épp ezekre gerjed, ez van. Még jó, hogy a folytatás nem merül ki ennyiben, és ez a darab ezúttal sokkal inkább a kivétel, mintsem a főszabály. A The Red Baronban például a klasszikus Rainbow-t idéző megoldások keverednek ízig-vérig sabatonos húzásokkal, és még egy rövid, de kellemes Hammond-szólót is eleresztenek benne. Az epikusan nagyívű címadóból meg mondjuk nem hiányzik a kupacsapkodós irány, de Brodén barátunk aztán kábé a lehetséges maximumot hozza ki magából benne, a zászlólengetős kórus pedig igen jelentőségteljesre sikerült, mint ahogy a szólóbetét is megint ül. Az A Ghost In The Trenches és a Fields Of Verdun is körülbelül a plafont képviselik abban, amit ettől a csapattól várni lehet ma tempósabb dalok terén, ráadásul ezek is szofisztikáltabbak azoknál, mint amiket mondjuk az utóbbi lemezeken nyomtak ilyen ívású dalokból. Nem fogom éjjel-nappal hallgatni őket, de ez ugyebár ízlés kérdése, ettől még nincs velük gond. Pláne, hogy a The End Of The War To End All Wars grandiózus fináléjával szintén olyat adnak, amit nem vártam volna tőlük így és ebben a formában.
Noha eltökéltségüket, víziójukat, koncertteljesítményüket mindig elismertem, néha magam is gúnyolódtam korábban ezen a bandán. Ezúttal viszont nincs rá semmi okom, mert nagyon odatették magukat. A végeredmény továbbra is direkt, slágeres és magától értetődő, de ezúttal több rejlik a felszín alatt. Ez nem egy megúszós album: belépőnek épp olyan tökéletes lehet, mint a korábbi dolgaik, csak éppen felnőttebb, érettebb, komolyabban vehető azoknál. Nyilván nem a Sabatontól kell várni a mai idők Rage For Orderét, Transcendence-ét vagy Symbol Of Salvationjét, viszont a fejlődés megkérdőjelezhetetlen, és ha a legutóbbi lemezre ötöt adtam, az azelőttire meg hatot, ez az új tutira megvan legalább hét. Azt pedig díjazom, hogy léptek egyet előre, így kapnak még egy plusz felet.
A Sabaton január 22-én Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik az Apocalyptica és az Amaranthe társaságában. Részletek itt.
Hozzászólások
Tőlem akármekkorát röhöghetsz, de ettől az még tény marad, hogy ez a The Great War, ha jól számolom, már az ötödik konceptalbuma a Sabatonnak, segítek kicsit (annak ellenére, hogy baromira nem szeretem a tudatlan trollokat, vagy pont ezért): The Art of War (Sun Tzu ugyanezen című írása alapján); Carolus Rex (a Svéd Birodalom felemelkedését és bukását meséli el, a két legkiemelkedőbb svéd uralkodót középpontba helyezve--II. Gusztáv Adolf-Gustavus Adolphus és XII. Károly-Carolus Rex); Heroes (a koncepció a háborús hősök); The Last Stand (a koncepció az utolsó vérig/emberig vívott harcok/csaták), valamint a mostani, The Great War (amely kifejezést ugye az I. világháborúra is használják, mert akkoriban még azt hitték, hogy ez lesz az a háború, ami az összes háború végét jelenti majd).
Ha szerinted ezek alapján nem sorolhatók be a konceptalbum kategóriába ezen lemezek, akkor tessék utánanézni a szó jelentésének..
Sabaton KONCEPT ALBUM hááááháháháháhá há...köszi, jót röhögtem :D
Milyen érdekes, hogy a másik cikkhez már nem érkezett válasz az én válaszomra...de hát ezt már megszoktam. Imádom a szelektív olvasást/hallást, meg azt, amikor valaki csak arra reflektál, amire tud, vagy úgy gondolja, hogy még akar. De hát ez már csak ilyen..
Semmilyen marketing nincs itt, csak egyszerűen unom, hogy divat utálni a Sabatont és ez megy mindenhol, habár, a HRM-en azért már visszább vettek ebből (nyugodtan leírhatod, hogy ki vagy onnan, mert nagyon a begyedben van a Sabaton neked is, az már kiderült). Nem tudom, miért fáj az rengeteg embernek, hogy Joakimék hol tartanak most, meg hogy ők esetleg több embert hoznak be egy koncertre, mint az adott emberkék kedvencei. Mert itt ám erről van szó sajnos. És ezeknek az embereknek a szemében persze, hogy harmadvonal, meg minden ilyesmi, de valamiért mégis ők játszanak az Arénában jövőre (még úgy is, hogy csak a fél aréna lesz megnyitva).
"Bárgyú szövegek"---na, ez egy kész röhej kijelentés, amiből abszolúte látszik, hogy fogalmad sincs a dalszövegeikről , vagy pedig leszarod az egész történelmet, úgy, ahogy van. Trollkodásból jeles, gratulálok.
A többire meg ezek után abszolút felesleges bármit is reagálnom, mert semmi értelme sincs, azok után, hogy valaki a Sabatont a Dream Theaterhez hasonlítja. Képzeld, számomra King Diamond jóval jobban tetszik, mint a Dream Theater (és hangban még oda is veri LaBrie-t..). És akkor mi van? Ettől még nem lesz szarabb a Dream Theater zenéje, és ugyanannyi rajongójuk lesz, amire én viszont baromira nem vagyok irigy. Remélem az ő Arénás bulijukon is sokan lesznek majd jövőre. (Amúgy amíg ezt írtam, egy King Diamond, egy Equilibrium és egy Heaven and Hell szám ment le éppen, előtte pedig Ghost).
Érdekes, hogy számodra a hangzás a gyenge pont, mikor pont, hogy végre hasonlóan erőteljesebb, jobb lett a hangzás/keverés/masterelés, mint a Coat of Arms lemezen, amin az eddigi legjobb hangzása van a daloknak. A gitárjáték rengeteget fejlődött, a hangzása pedig például a Seven Pillars of Wisdomban bitang erős és jó, de a többi dalban is. A szintit pont, hogy próbálták visszább fogni/venni (ahogy a cikk is írja), jóval kevesebb szinti van benne, mint a The Last Standben, vagy mondjuk az Attero Dominatusban.
A dalszövegekkel kapcsolatban, hogy pont a címadó dalé lenne "zavarbaejtően béna"? "Where dead men lies, I'm paralyzed, my brothers' eyes are gone", vagy a "Who am I to understand what have I become?" vagy "Is this a worthy sacrifice", mind-mind utalva a háború borzalmaira, ha ezek nem elég mély mondanivalójú szövegek, hát, akkor nem tudom, mik lennének azok. Még, hogy béna...
A többivel nagyrészt egyetértek, igen, vannak számok, amik hajaznak korábbi lemezek dalaira, a párhuzamaid is találóak. Viszont koncerten mindenképp megéri őket megnézni, mert tényleg bitang jók élőben. Csak sajnos egyre kevesebb régi dalt meg ritkaságot nyomnak, mert a közönségük túlnyomó része fiatal, első vagy második Sabaton-koncertjén van, és csak a kevesebbik része régi rajongó.
Én a kezdetektől követem a pályafutásukat, 2007. február 4-én az első magyarországi koncertjükön is ott voltam már (ahol a Grave Diggerre mentünk elsősorban, akik azóta sem voltak nálunk, ami szégyen), azóta még 17-en, az eredeti felállással láttam őket 10x, kellett is idő, mire megszoktam őket az új tagokkal. Sajnos nagyon sajnáltam, mikor 2012-ben bejelentették a 4 tag kiválását.
Én még ilyen elfogult rajongót nem láttam, mint te! (Bár erre inkább más szót használnék, ami a rajongáson is bőven túlmutat.) A Sabaton-marketinges pályafutásodat a HRM-en kezdted meg, most meg már itt is folytatod, mintha teljesítménybér ben fizetnének neked. A svédeket persze lehet szeretni, objektíve azonban nagyon is harmadvonal - már ami a zeneiséget illeti, de te kb. úgy elemzed őket, mintha minimum a Dream Theater Awake-ről beszélnénk. Sabatonék kitartásán, fanatizmusán kívül más egyéb pozitívumot nem tudnék elmondani róluk (bárgyú szövegek, fapados gitártémák, lakodalmas/vendéglátós szintibetétek, egybites, antihanggal megáldott "énekes", egy kaptafára épülő tematika stb.) - hozzájuk képest a Grave Digger is jazz-konzis ultra-prog metal. A jó öreg David Hasselhoff Open Your Eyes c. új dala mozog ezen a mezsgyén, amin a Sabaton. ;)
Jó néhány dal abszolút nem tipikus Sabaton, ahogy a cikk is írja: The Future of Warfare, szerintem a The Attack of the Dead Men sem (sőt), valamint a záró, The End of the War to End All Wars pedig nagyon nem (szerintem ennyire epikus, nagy volumenű számot még nem is írtak). A lemezt záró, In Flanders Fields outro, pedig szintén nem egy tipikus zárás, de ehhez a lemezhez tökéletesen illik.
A dalok többségének témája jó, de (és ezt a kritika is megemlíthette volna) az gáz, hogy egy az egyben ki van hagyva a lemezről az Osztrák-Magyar Monarchia, amely dalok a Központi Hatalmakhoz kapcsolódnak, az mind csak a Német birodalomhoz kapcsolódik, és ez egy első világháborús konceptalbumnál akárhogy is nézem, gáz. Sőt, az első dalnál már egyből 1916-ban járunk, amikor először használtak tankokat csatában, Franciaországba n. Nem tudom, hogy ez miért történt megint így, hogy még mindig nincs a magyar történelemhez kapcsolódó daluk, annak ellenére, hogy ezt már 2010 óta ígérik..
A lemez hangzása érezhetően erőteljesebb, jobb, mint az előzőké, az eddigi legjobb hangzású lemezükkel, a Coat of Arms hangzásával vetekszik (nem tudom, de valahogy Peter Tägtgren stúdiójában nem volt ennyire erőteljes a hangzása a daloknak, érdekes, hogy a Coat of Arms lemez sem az Abyss stúdióban készült, hanem a Dream Evil főnök, Fredrik Nordström stúdiójában).
Véleményem szerint nem ez a Sabaton eddigi legjobb lemeze, de hangzásilag jóval jobb, lett, mint az előző három (The Last Stand, Heroes, Carolus Rex). Szinte minden dalban találni valami érdekességet, vagy a zenében, vagy a háttértörténetb en (a legjobb példa erre a The Attack of the Dead Men, baromi érdekes és ijesztőnek is mondható eseményről szól). Az olyan refrének pedig, mint az 82nd All The Way-ben vagy a címadóban elhangzanak, rendkívül fülbemászóak.
Nem bántam meg, hogy a The Great Box Nuclear Blastos Mailorder verziót rendeltem meg a lemezből, még úgy sem, hogy több, mint egy hónapot kellett rá várni, hogy megérkezzen, mert nem készült el időben. Januárban pedig irány az Aréna, utána pedig a londoni koncert, bár előtte még hátha sikerül megint eljutni a Sabaton Cruise-ra, mint tavaly.