Shock!

Ha az amerikai heavy metal színtér legizgalmasabb, legkülönlegesebb zenekaraira vadászunk, a '80-as évekből rendszerint a Queensryche-ot vagy a Fates Warningot szokás kiemelni, ami teljesen jogos is, ám a fenti kettő mellé egy harmadik banda is odakívánkozik, noha nekik hosszabb távon sajnos nem igazán jött össze az, ami Michael Wiltonéknak vagy akár Jim Matheoséknak. A floridai Crimson Glory első két albuma azonban ettől függetlenül megkerülhetetlen mestermunka: a huszonöt éve kiadott Transcendence különösen értékes gyöngyszem, minden kétséget kizáróan a stílus egyik etalonja a mai napig.

A Crimson Glory az amerikai heavy metal központjának számító Kaliforniától viszonylag távol kezdett el mozgolódni: a túlsó parton, a floridai Sarasotában alakultak. A banda gyökerei egy 1979-ben létrejött, Pierced Arrow, majd később Beowulf nevű formációig vezetnek vissza, hivatalosan azonban 1982-től működtek Crimson Gloryként, már a későbbi fix tagsággal: a magot Jon Drenning és Ben Jackson gitárduója, Jeff Lords basszer és Dana Burnell dobos alkotta, utolsóként pedig Lords egyik régi iskolatársa, John Patrick McDonald énekes, becenevén Midnight csatlakozott hozzájuk. Jon Drenning: „Az egészen korai időktől kezdve tudtuk, hogy különleges zenét szeretnénk alkotni. Folyamatosan azon dolgoztunk, hogy tényleg valami teljesen egyedit teremtsünk: olyan muzsikát, ami jóval túlél minket. Midnighttal folyamatosan beszéltünk is erről. Rengeteg különböző hatásból táplálkoztunk, és szerettük volna, ha minden visszatükröződik ebből a zenében. Midnight sokkal inkább egy Led Zeppelin, Pink Floyd, Beatles típusú háttérrel érkezett, mint mi: pár évvel eleve idősebb volt nálam, én már sokkal inkább a forróbb, heavy metalosabb vonalon nevelkedtem. Mindannyian hoztuk a saját hatásainkat, ami nem igazán rendkívüli, rengeteg csapatban tér el a tagok háttere: az viszont már más történet, hogy ez együtt is működjön, és valami mágikus szülessen belőle. Minden csapat azt hiszi, hogy a zenéjükkel meg fogják változtatni a világot, ez az elsődleges céljuk, de csak nagyon kevesen kapnak rá esélyt, hogy tényleg valami varázslatosat és legendásat alkossanak."

A zenekar gyorsan híres lett a floridai klubokban pengeéles, brit alapú heavy metalja révén, de hírnevükhöz látványos imázsuk is nagyban hozzájárult, hiszen a tagok a színpadon és akármilyen nyilvános megjelenés alkalmával ezüstszínű maszkokat viseltek, ami misztikussá, titokzatossá tette őket a közönség szemében (nyilvánvaló okokból egyedül Midnight szája látszott ki a maszk mögül). Mindez egyébként zenéjük sejtelmes hangulatához is tökéletesen passzolt. A Crimson Glory kétségtelenül a heavy metal úttörői közé tartozott az államban. Drenning: „Floridában valami miatt nagyon sok tehetség mozog. A metalt a Savatage kezdte itt, de rögtön utánuk mi következtünk: számunkra is ők világították meg az utat, szóval tudtuk, hogy meg lehet csinálni. Ugyanazon a nyomvonalon haladtunk, amelyiken ők, ugyanannál a cégnél kötöttünk ki, mint ők, és ugyanazokban a stúdiókban is dolgoztunk. Az egész helyi death metal színtér is azután született meg: a Morrisoundban is a Savatage és a Crimson Glory dolgozott először."

A Midnight torkából előtörő döbbenetes hangorkán és az énekes jellegzetes előadásmódja az elejétől fogva a banda hírnevét megalapozó legfőbb tényezők közé tartozott. „A hangterjedelmem és a stílusom egyrészt természetes adottság, de a képzés sokat segít abban, hogy az ember kihozza magából, ami eleve benne van", mondta a témáról ő maga jóval később, már a 2000-es években. „Nem különösebben foglalkozom ma már ezzel az egésszel: a '80-as években óriási jelentősége volt a hangterjedelemnek, de mostanában már nem igazán koncentrálok külön a magas hangokra. Néha régebben megesett, hogy tönkrevágtam a torkomat azzal, hogy túl hangosan, túl keményen toltam ki a hangokat, de másnap felkeltem, és a következő koncerten már nem volt probléma."

Az énekes tehetsége azonban nem merült ki öncélú hangszálakrobatikában: hangja és előadásmódja még emellett is csordultig telt érzelemmel. Drenning: „Midnight akkor is fantasztikus volt, ha simán csak a kezébe nyomtál egy gitárt, és hagytad játszani. Varázslatos dolgokat produkált ilyenkor: tonnányi egészen briliáns dalt írt akusztikusan, amiket soha életében nem vett fel, vagy felvett ugyan, de csak vázlatosan. Rengeteg kreatív ötlete volt, nagyon sokat tett hozzá a zenénkhez, de számomra mindig akkor nyújtotta a legjobb teljesítményét, amikor csak ült ott egyedül a gitárjával. A hangszerrel és a hangjával mindig képes volt valami elképesztő érzelemgazdagon megjeleníteni mindent. Egy angyal és egy oroszlán hangja rejtőzött benne egyszerre, és néha egyszerre is tudta hozni a kettőt, valósággal tündökölt. Nem volt egyébként tipikus heavy metal énekes: őszintén szólva megcsináltattunk vele egy csomó olyan dolgot is, amiben nem érezte magát igazán kényelmesen."

A zenekar négy kemény éven át gürcölt a helyi klubokban, mire aláírhatták a miniatűr Par Records szerződését, ám nem jártak szerencsével: a tőkehiányban szenvedő hálószobakiadó mindössze négyezer példányban nyomta ki a nevüket viselő debütáló anyagot 1986 októberében, és semmilyen reklámot nem biztosított neki. Csupán a szerencsén múlott, hogy az ekkoriban még mindig főleg amerikai metal kiadványok európai forgalmazásából prosperáló Roadrunner felfedezte magának az egyedi hangvételű muzsikát, és megjelentették a lemezt Európában. A Valhalla, a Dragon Lady vagy a Lost Reflection sejtelmes hangulatú, leginkább a Queensryche és a Fates Warning korai korszakával rokon heavy metalja egyből megfogta az egyre csak újabb és újabb muzsikákra áhítozó európai rajongókat: az anyag olyan sikert aratott, ami még a Roadrunnert is meglepte. A bandát egyből az említett két csapat méltó párjaként kezdték el emlegetni a metal sajtóban, bár ez egyébként nem feltétlenül volt mindig ínyükre. Drenning: „Én sokszor inkább elismerésnek veszem, amikor kritikaként a Queensryche-hoz hasonlítanak bennünket, mert tényleg nagyra értékelem a zenekart. De bármiféle olyan sugallat hatalmas baromság, amely szerint lemásoltuk őket. Ez csak a jól ismert régi történet: a legtöbben Midnightot hasonlítják Geoff Tate-hez, de én még emlékszem, amikor Geoff-et annak idején mindenki azzal támadta, hogy pont úgy énekel, mint Rob Halford a Sad Wings Of Destinyn. Ma már ezt persze senki sem emlegeti. Szerintem előbb-utóbb az emberek nálunk is megtanulják majd, hogy ilyen a hangzásunk."

A csapat nagy sikerrel turnézott Európában az Among The Living korszakos Anthrax, majd a Celtic Frost vendégeként, és a jóval durvább hangzásokra éhes közönség előtt sem vallottak szégyent. A Roadrunner végül az Egyesült Államokban is forgalomba hozta az albumot, ahol ilyen alapozás után már értelemszerűen nem lehetett vele túl sok mindent kezdeni, de legalább kijött: a zenekar végül eljött a béna Partól, és Európában a Roadrunner, Amerikában pedig már az MCA adta ki a következő anyagot. A fapadosabb hangzású első lemezzel szemben itt már komolyabb pénzből gazdálkodhattak, és a floridai Morrisoundban, Jim Morris producerrel készített új lemez megszólalásán mindez nyomot is hagyott. Külön érdekességet jelentett, hogy a csapat nem idegenkedett az olyan technológiáktól sem, amik ekkoriban még szentségtörésnek számítottak a metal színtéren: Burnell dobjait digitálisan rögzítették, ráadásul külön vették fel a cintányérokat, hogy minél inkább elkülönüljenek egymástól az egyes sávok. Drenning: „Állati fárasztó és időigényes munka volt ez az egész, de nagyon eredeti, tiszta hangzásképet szerettünk volna elérni, ahol tényleg elkülönülnek egymástól az egyes hangszerek. Akkoriban úgy láttuk, ez a megoldás is feltétlenül szükséges a végeredményhez."

Miközben az állandó párhuzamként emlegetett Queensryche az év tavaszán kiadott Operation: Mindcrime-mal más irányba indult el, Drenningék azok igényeit elégítették ki az 1988. november 14-én kiadott Transcendence albummal, akik továbbra is a direktebben heavy metalos vonal felé húztak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Crimson Glory hangzása ekkorra forrott ki igazán, a bandát innentől fogva tényleg minden tekintetben simán oda lehetett tenni a korai Queensryche és a Fates Warning mellé – abban is, hogy roppant okos hangszerelésű, technikás megoldásokkal teli, hi-tech megszólalású dalaikat mai aggyal ugyanúgy simán le lehet progresszívezni, mint a másik két csapat szerzeményeit (bár akkoriban még inkább techno-metalnak hívták az ilyesmit). Az persze nem kérdés, hogy a banda első számú fegyvere Midnight volt, az egyik legelképesztőbb adottságokkal rendelkező énekes, aki csak valaha mozgott a színtéren: döbbenetes falzettjeit ma sem nagyon tudja reprodukálni senki, pláne nem azzal az agresszióval, amellyel neki sikerült megtöltenie a dobhártyát berepesztő sikolyokat. Emellett ugyanakkor messze több volt szimpla visítógépnél, dallamaiban végig ott kísértett valami furcsán túlvilági, szívfacsaró jelleg is, amely értelemszerűen főleg a lassabb, kimértebb darabokban érvényesül igazán.

Az első Crimson Glory album dalai is roppant erősek voltak, a Transcendence azonban mindenképpen minőségi ugrást jelentett a kezdetekhez képest. Már a Lady Of Winter csikorgó-síró gitárokkal induló kezdése is felkészíti az embert arra, hogy most valami komolyat fog hallani, és az ebből kibontakozó roppant jó tempójú, fülbemászó kórussal ellátott szám maradéktalanul be is váltja a reményeket, igazi mestermű. A lemez minden bizonnyal legismertebb témája ugyanakkor mégis a Red Sharks, ahol az agresszivitást tekintve néhol már-már szinte thrashes szintekre jutnak, mégis végig roppant dallamosak maradnak. Midnight a sztratoszférában szárnyalva vezeti a bandát, és talán legemlékezetesebb magasát is itt produkálja. A Painted Skies jóval finomabb, elborultabb darab, a frontember már az akusztikus bevezetőre is varázslatos dallamokat kanyarít, de a keserű, kissé darkos érzetű refrénnel még ezt is sikerül fokoznia, és Drenning szólója is tízpontos (érdekesség, hogy a vokálokban Jon Oliva is közreműködött itt).

A Masque Of The Red Death igazi hasító, '80-as évek-beli heavy metal – a Queensryche játszhatott volna valami ilyesmit a The Warning után, ha nem kezdenek el párhuzamosan más irányokba is tapogatózni. Még valami enyhén keleties is rejlik benne (sőt, az egyik témában egy leheletnyi Powerslave áthallás is ott figyel), és remekül készíti fel a hallgatót az anyag központi dalára, az In Dark Placesre, amely alighanem a Crimson Glory magnum opusza volt. Ki nem állhatom azt a jelzőt, hogy fantasy metal, mert ilyenkor a legtöbben valami vásári, elfekkel és törpékkel teli, giccsesen huszadrangú tolkieneszkre gondolnak, ide azonban tökéletesen passzol: e dalban testesül meg talán leginkább a zenekar kivételes érzéke ahhoz, hogy egy egészen más világba transzportálja a hallgatót. A számtalan apróság révén fokozatosan építkező, egyre feszültebb nóta szinte transz-szerűen húz magával teljesen ismeretlen – sötét – helyekre, és ugyan messze nem ez a lemez legfülbemászóbb darabja, valami olyan speciális mágiát rejt magában, amitől én is rögtön rá asszociálok elsőként a Transcendence kapcsán. Zseniális alkotás majdnem hét percben.

Ilyen elborultabb, utaztatósabb téma után természetesen vissza kell érkezni a talajra, még ha nem is feltétlenül a saját megszokott világunkba: a Where Dragons Rule szilárdabb, szikárabb fémzene roppant hatásos gitártémákkal és fogós refrénnel, a Lonely pedig nem véletlenül lett klip, ugyanis egyértelműen ez a legslágeresebb szerzemény, amit a csapat valaha írt. Finoman szép bevezetőből vált át áradó harmóniagitárokkal és szaggatottan sodró riffekkel kábító himnusszá egy akkora refrénnel, ami be sem fér a szobába. Kár, hogy még így is túl heavy metal volt ahhoz, hogy igazi sláger legyen belőle... A félig-meddig akár power-balladának is tekinthető Burning Bridges szintén a banda könnyebben befogadható oldalát képviseli, bár atmoszféráját tekintve ez sem egy tipikus darab, elejétől végéig átszövi a Crimson Gloryra olyannyira jellemző, tényleg transzcendens érzésvilág. Az anyag végére pedig két szintén roppant különleges hangulatú számot tartogattak: az Eternal Worldben Midnight pulzáló, döngölős gitárok hátán repíti ismét jellegzetes mesevilágába repíti az embert (itt is felsejlik némi keletiesség), a záró Transcendence-re pedig már végleg átléptél velük a másik dimenzióba. Ennek megfelelően ez az akusztikus szólamokkal dúsan átitatott téma inkább már csak amolyan hipnotikus levezetés a műsor legvégén.

Az anyag imázsban is változásokat hozott a bandánál: a tagok az első lemez turnéin rájöttek, hogy a teljes arcot fedő maszkokat pokoli izzasztó viselni egy órán át a színpadon, így az aktuális promófotókra és koncertekre már kisebb, csak az ábrázatuk felét fedő álarcokat terveztettek, amelyek emellett sokkal jobban is néztek ki a korábbiaknál. A következő időszakban olyan bandák vendégeként koncertezhettek Észak-Amerikában, Európában és Japánban, mint Ozzy Osbourne, a Metallica, a Queensryche vagy az U.D.O., és a Lonely dalhoz forgatott videó is fel-felbukkant az MTV képernyőjén. Ekkoriban már azonban tombolt a Guns N' Roses-mánia és a thrash-őrület, a Crimson Gloryhoz hasonló vonalon mozgó csapatok pedig rendszerint két szék között a pad alá estek, mivel egyik irányzathoz sem lehetett őket odacsapni. A Transcendence rengeteg díjat és elismerést zsebelt be ekkoriban, és eladásilag is elég szép eredményeket produkált – különösen Európában fogyott jól –, de ahhoz nem bizonyultak elegendőnek ezek a számok, hogy a zenekarral kiemeltebben kezdjenek el foglalkozni a pocsék marketingstratégiája miatt egyébként is zenekartemetőként elhíresült MCA-nél. Lehet, hogy Midnight szempontjából mindez nem is volt egyébként akkora baj, az énekes ugyanis nehezen viselte a stresszt, és ekkoriban már jelentkeztek nála bizonyos problémák, amelyek később aztán teljesen át is vették az irányítást az élete felett. Drenning: „Minél nagyobb színpadot és produkciót tettél alá, Midnight annál kényelmetlenebbül érezte magát. Eleve lámpalázas típus volt, tele bizonytalanságokkal, és talán ennek következtében is kezdett el sokkal többet inni a kelleténél. Sokaknak talán nem így tűnt, de aki igazán ismerte őt, az pontosan tudta, mennyire bátortalan és csendes ember valójában."

Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy ekkoriban már egyre inkább kiütköztek a tagok eltérő zenei gyökerei is: Midnight lágyabb, hard rockosabb irányba vitte volna a bandát, Jackson és Burnell azonban hallani sem akart erről. Mindez végül a felállás szétrobbanásához vezetett, a turnék végeztével a ritmusgitáros és a dobos kilépett a csapatból. A Crimson Glory ezután az Atlantichez szerződött, mindenestül elhagyták a maszkokat, és Ravi Jakhotia dobossal kiegészülve sokkal lágyabb, hard rockosabb, más jellegű muzsikával tértek vissza az 1991-es Strange And Beautiful albumon, amelyen Midnight minden korábbinál nagyobb befolyást nyert a dalszerzés terén is. Gyorsan leszögezem: ez az anyag zeneileg szintén egy állati jó album, és a korszak Led Zeppelin-klónjainak tengerében simán benne lehetett volna a pakliban, hogy robbantanak vele egy nagyot, mert tele van jobbnál jobb, fogósabbnál fogósabb szerzeményekkel. Ehhez azonban elsőként nevet kellett volna változtatniuk, mert az első két albumon felvázolt irányhoz vajmi kevés köze volt annak, amit felvállaltak rajta.

Mondani sem kell, mekkora sikert aratott a váltás: a rockmagazinok elátkozták a Crimson Gloryt, és a közönség is szinte egyként utasította el a produkciót. Mindez elég is volt az egyre súlyosabb alkoholprobémákkal küzdő Midnight számára, hogy már a turnét se vállalja: a banda David Van Landinggel indult útnak, de gyorsan belátták, hogy felesleges tovább ütni a vasat, és a következő évben feloszlottak. Drenning, Lords, Jakhotia és Van Landing egyébként továbbra sem adta fel, 1996-ban kiadták a Strange And Beautiful folytatását Erotic Liquid Culture néven, de ebben az érában eleve halálra ítélt próbálkozás volt nekifutni bármi ilyesminek.

Az évtized végének európai underground heavy metal felívelése aztán a Crimson Gloryt is visszahozta: az eredeti leosztásból Lords, Drenning és Jackson is felsorakozott az ügy mellett, ám az ekkor már keményen piáló Midnight nem volt elég jó formában ahhoz, hogy csatlakozzon hozzájuk – ami azt illeti, nem is izgatta annyira a lehetőség –, így Wade Blackkel jelent meg az 1999-es Astronomica, a Transcendence igazi folytatása. Az anyag rossz csillagzat alatt született: miután rögzítették a dalokat, a felvételek megsemmisültek, így ismét fel kellett venniük az egész albumot, de a hangzás még ezzel együtt sem lett valami ütős. A zene azonban szerencsére nagyon is jó volt, és a horzsoló heavy metal mestermű Európában nagy sikert is aratott, de viszonylag hamar kibukott, hogy a zenekarban komoly személyi problémák munkálnak. Így aztán a turné után megint szétszéledtek.

2005-ben a csapat ismét újjáalakult, méghozzá az eredeti felállásban, és nekikezdtek egy új lemez elkészítésének, a munka azonban végül megszakadt, és 2007-ben nyilvánvalóvá vált, hogy a továbbra is masszív alkoholista Midnighttal nem fog összejönni a kooperáció. Az énekes ismét kikerült a csapatból, ahová egy rövid időre visszakerült Wade Black, de semmi igazán érdemleges nem történt: legközelebb akkor lehetett hallani róluk, amikor Midnight 2009. július 8-án, az életmódja miatt kialakult gyomor-aneurizma következtében elhunyt. Halálos ágyánál családja mellett egykori zenésztársai is ott voltak. Ilyen trauma után nyilván nem volt könnyű a folytatás, és ugyan 2010-ben leigazolták a bandába Todd La Torrét, a Crimson Glory legutóbb megint csak az új frontember Queensryche-ba távozása miatt került be a hírekbe.

Az új lemez elvileg most is folyamatosan készül, de nem tudom, van-e értelme ennyit szenvedni valamin, ami a jelek szerint egyáltalán nem akar összejönni. Különösen annak fényében, hogy az első két albummal, és főleg a Transcendence-szel ez a zenekar már megadta a műfajnak, amit lehetett. Az amerikai tradicionális heavy metal egyik leghatalmasabb mesterműve ez a lemez, igazi ékkő. Ha nem ismered, sürgősen pótold.