Úgy látszik, ezek a skandináv énekesek munkamániások. Jorn Lande, Göran Edman, az új titán, Patrik Johansson (Space Odyssey, Astral Doors, Wuthering Heights), illetve akiről most lesz szó, Mats Leven, sok helyen szeretik hallatni a hangjukat.
Világos, imádják, amit csinálnak, ez az életük - és persze, azt is tudjuk, milyen drága az élet ott fenn Északon, tehát nyilván anyagi okai is van gyakori felbukkanásuknak a legkülönfélébb stílusú metal lemezeken. De akár pénzért, akár pusziért énekelnek annyit ezek az aranytorkú fiúk (és megannyi kollégájuk), mi, hallgatók mindenképpen csak jól járhatunk. Zseniális énekdallamokból sosem elég!
A jó Mats ezúttal a Sabbtail élén bukkant fel. Emlékszem, pár évvel ezelőtt olvastam a banda előző lemezéről és már akkor felkeltette az érdeklődésemet a dolog, mert a lelkesedő kritika a Tony Martinos Black Sabbath és a Deep Purple keverékeként emlékezett meg az anyagról. Valamiért azonban nem került sor ismerkedésre, ami az új lemez tükrében mindenképpen nagy hibának tűnik (mivel a kiadó honlapja szerint csak Japánban jelent meg az Otherworlds, ha valakinek véletlenül meglenne, szóljon). Ugyanis a Nightchurch egyenesen fenomenális lemez: irdatlan ereje, húzása van és óriási dallamok teszik felejthetetlenné. Hogy ez utóbbiak kizárólag Mats érdemeként tekintendők vagy sem, csak az első lemezzel való összehasonlítás dönthetné el, de jelen esetben nincs is különösebben jelentősége. Annak viszont mindenképpen van, hogy dallamok rendkívül feszes alapokra teszik fel a koronát.
Milyen is hát ez a zene? A fentebb már említett Deep Purple neve mindenképpen adott párhuzamként, hiszen a billentyűs egy pillanatra sem száll le a Hammond orgonáról, de azért összhatásában a muzsika jóval súlyosabb, riffesebb, helyenként doomos hangulatok is fel-felbukkannak. Rendkívül fifikás gitártémák jellemzik továbbá a muzsikát és bámulatos szólómunka: Fredrik Akesson megmutatja, hogy akárkit azért nem engednének játszani a Talismanban. A svéd állampolgárság, a mázsás Hammond-alapok, a húzós riffelés és a kiérlelt szólómunka mind-mind olyan tulajdonságok, amelyek alapján az ember rögtön a Spiritual Beggars-ra asszociál: valóban, felfoghatjuk a Nightchurch-ot valamiféle soron kívüli Beggars-anyagnak is, de a Sabbtail zenei világa az azonos gyökerek ellenére azért jóval borúsabb, komorabb, ha úgy tetszik, metalosabb, mint Amott mesteréké. A párhuzam azonban jótékony hatású lehet, amennyiben felkelti a SB-rajongók érdeklődését.
A lemez hossza ideális, 45 percben és 9 nótában itt van minden, ami fülnek ingere lehet, ha valaki csak egy kicsit is szereti a (muszáj megint közhelyesen fogalmaznom) súlyos, de ugyanakkor dallamos, őserejű metal muzsikát. Én nem kicsit, hanem nagyon szeretem az ilyet, úgyhogy nálam mostanában a Nightchurch szól a legtöbbet és mivel Mats hangjából nem elég sose, valószínűleg az új Therionra is elkezdek gyúrni, ahol szintén ott dalol a srác.
