A Samaelt pontosan ugyanazokért a dolgokért kedveltem mindig is, mint a Tiamatot. Többé-kevésbé újra és újra meg tudtak újulni, sosem tették le az asztalra kétszer ugyanazt a lemezt. Mindemellett sok pályatársukkal ellentétben képesek voltak elindulni a felnőtté válás útján.
Elhagyták a megmosolyogtató, vallásos idős nénik ijesztegetésére alkalmas dalszövegeket, még mókásabb álneveiket (ezt tessék figyelni: Xytraguptor, Xystras, majd szimplán Xy), továbbá a zenekari fotókhoz korábban nélkülözhetetlen pallosaikat, cséphadaróikat, százas szögekkel kivert csuklószorítóikat. Ugyanakkor mind a svéd, mind a svájci bandára is igaz, hogy egyszer elkészítették életük gigahiperszuper műremekét, amit azóta sem bírtak felülmúlni. A svájciak esetében ugyan lehet vitatkozni, hogy ezt a megtisztelő címet a Ceremony Of Opposites vagy a Passage érdemli-e meg (mint ahogy a svédeknél is felmerül a Wildhoney vagy az A Deeper Kind... kérdése), de tény hogy igazán megismételhetetlent eme két lemezzel alkottak.
A Reign Of Light előszöri végighallgatása után gyakorlatilag egyetlen gondolat maradt meg bennem: "frankó lett ez az új Rammstein, határozottan bejön az énekes új, reszelősebb hangja". Többszöri nekifutás után aztán szép lassan előjöttek a Samael védjegyei is, és őszintén szólva most már egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem ugyanezt alkották-e volna, ha a német elektro-menetelős megalapítói annak idején elvesznek az ismeretlenség homályában. A már említett 96-os remeken és az ezt követő Eternalon ugyanúgy jelen voltak ezek a bizonyos stílusjegyek, az új lemez pedig tekinthető egyenes folytatásnak. Vorph mormogása, hörgése, karcos szavalása alapvetően nem változott, - talán csak változatosabban használja hangját - mint ahogy azonnal felismerhetőek egyszerű, de iszonyat hatásos riffjei is.
Úgy néz ki, Xy, a zenekar szintise/ex-dobosa/agya viszont minden eddiginél több teret engedett magának az elektronikus részek használatánál, és máris elérkeztünk az első gyenge ponthoz. Ezek sajna nem sikeredtek elég izgalmasra, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőlük, ezáltal talán a dalok is több karaktert kaptak volna (tudom, ez most olyan Pély Barnásan irritáló mondat volt). Az egyértelmű Samael hatásokkal rendelkező, hazai Thy Catafalque pl. pontosan attól válik különlegessé, hogy nem félnek bemutatni középső ujjukat az ún. műfaji korlátoknak. A másik problémám sokkal prózaibb, amitől a lemez gyengébb elődjeinél: hogy egyszerűen kevés az igazán fogós szám, egyedül a nyitó Moongate, a címadó, illetve a földrajzórának is felfogható On Earth hozza a megszokott színvonalat.
Kellően türelmes, nyitott elméknek mégis azt mondom, megéri esélyt adni a Reign Of Lightnak.
