Shock!

Görög bandáról van szó, mindössze hárman gyúrják a kultúrát a mi boldogságunk (?) érdekében. A Sarissa történelme egészen a nyolcvanas évek közepéig nyúlik vissza, mikor is tettek-vettek egy sort, majd tíz évvel később bedobták a törülközőt. Most azonban, a fickók ismételt egymásra találásával szebbek és jobbak, mint valaha...

Tájékoztatásul - ha netán az általam később leírtakból nem derülne ki: a trió epikus-klasszikus muzsikát költ, mely szimfonikus és progresszív elemekkel is kacérkodik... S mit hallok én mindebből a sok kellemből? Hm...

Adott egy rendkívül gyenge adottságokkal rendelkező, cérnavékony hangocskán nyervákoló énekes. Aki, ha épp nem áriázik, kissé Andy Mück-szerű, nazális hangon danol dallamtalan dallamokat. (Bizonyára ettől progresszívek...) Mellette rém szigorúan gitározgatnak valahol a háttérben, szintikből próbálnak nagyzenekari és vokális hangzásokat előcsiholni. Ha nem azt, akkor fortyogó effekteket. Mindezt olyan steril hangzás kíséretében, mintha egy kísérleti laborban vették volna fel, szkafandert viselve, szaladgáló fehéregerekkel a keverő potméterei közt. Az első melodikus cafatkák a negyedik nótában lelhetők fel - valószínűleg azért, mert ez a címadó szerzemény és mégis, hogy nézne ki, ha még abba se pakolnának bele semmit... Elszántan keresem az epikát, de azt mintha mélyen berugdosták volna a szőnyeg alá... Körömrágva áhítom a klasszikus metalt, de annak is késik a járata, sztrájkolnak a pilóták, vagy mifene... Tán a Nemesis mutat némi rokonságot egy lágyabb dallamvilággal, de az is tele van nyomva gázos mű-szimfonikussággal.

Töményen hervasztó hallgatmány. A borító ellenben elgondolkodtat: rakéta vagy tank lenne célszerűbb megsemmisíteni ezt a korongot?... Egyetlen szerencséjük, hogy épp ma akadtam össze az Attacker albummal, ami még ezt is képes alulmúlni...