Shock!

A borítón lévő felirat nem árul zsákbamacskát, és aki nem kapja fel egyből a fejét erre a kooperációra, az sosem hallott az ott olvasható nevekről. Hát igen, itt bizony az egy főre eső legendák száma három (jobban mondva négy) fő, viszont aki a leglényegesebb közülük, az már tizenöt éve halott. Townes Van Zandt, ez a szikár, komor alak, akinek az élete annyira tipikusan amerikai déli történet, hogy annál keserédesebbet William Faulkner sem vethetett volna papírra. Van Zandt a legbüszkébb amerikai államból, Texasból származott, egy olyan dúsgazdag és befolyásos famíliából, amelynek ősei az állam alapító atyái közt foglaltak helyet. Egy ilyen családban egy Townes-hoz hasonlóan egzaltált, mentális problémákkal (mániás depresszió, a hosszú távú memória súlyos zavarai) küzdő fiatal csakis kirekesztettnek érezhette magát, nem csoda hát, hogy Elvis (ki más?) hatására a gitározás felé fordult, hogy végül a legtipikusabban amerikai műfaj, a country egyik kultikus, ám életében csak viszonylag kevesek által elismert, igazán népszerűvé sohasem vált előadójává váljon. Ez persze nem meglepő, hiszen Van Zandt keserű színeket használt az általa életre hívott képekhez, muzsikája leszámolás az amerikai álom maradványaival, történetei tragédiákkal vannak tele.

Mint ahogy saját élete is: felnőttkorát végigkísérte nikotin-, alkohol-, heroin-, kokain- és gyógyszerfüggősége, és nyilván az sem sokat segített mentális állapotán, hogy háromszor nősült és vált el. Hiába hivatkozott rá, mint egyik legfőbb inspirálójára, népszerű és meghatározó előadók egész sora (Willie Nelson, Johnny Cash, Neil Young, Bob Dylan) az ő sorsa az maradt, hogy dalait leginkább mások – néha pont a fentiek valamelyike - vigyék sikerre. Nem tudom, milyen képet vágna, ha látná, hogy halála utána újra és újra ez történik, ezúttal ráadásul egy olyan közegből érkező marcona figurák által, akikre tán a legkevésbé sem gondolt volna. Azonban aki ismeri Kelly, Von Till és Wino vonzódását az akusztikus témák iránt, az nem lepődhet meg rajta, mennyire értő kezekbe kerültek a Van Zandt szerzemények.

A kilenc dalból mindhárom előadó három tételt jegyez, és az anyag annak ellenére organikus egészet alkot, hogy azért jól elhatárolható, hogy melyik feldolgozás kihez is tartozik, és korántsem csak az ének miatt. A lemezt Von Till nyitja, egy hamisítatlan szerelmes dallal (If I Needed You), ami azért tőle kicsit meglepő, nem különben az is, hogy mennyire érzelemdúsan prezentálja, olyannyira, hogy mindhárom általa előadott számról Mark Lanegan munkássága jut eszembe (különösen az anyag „legelektromosabb" tételéről, a The Snake Songról). Énekhangilag vitán felül az érzelmes vonalat vivő Von Till végezte a legjobb munkát.

De semmivel sem kevésbé remek állandó zenésztársa, a tribute lemez ötletgazdája, Scott Kelly, aki komor történetek elmesélését vállalta magára, mind a St. John, The Gambler, mind pedig az epikus, bő hétperces Tecumseh Valley tragikus sorsú lányokról regél. A háttérben színező jelleggel szintiket is rejtő Lungs pedig kimondottan fenyegető, olyan érzése van az embernek, mintha egy nagy vihar közeledne. (A Lungs és a Snake Song kivételével amúgy kizárólag akusztikus hangszereket hallhatunk a dalokban.)

A legjobban azonban mégis egyik nagy kedvencem, Wino Mester tételei tetszenek, ő az akusztikus gitár-ének pároson kívül tényleg semmi mást nem használ, de az az egy gitár ezúttal szinte sír a kezei között. Az elmúlás krónikása ő, szenvtelen, a dolgokat pár lépés távolságból szemlélő attitűdje a korong legszomorúbb tétélében, a Nothingban egyszerűen tökéletes, de a záródal, a halálra készülő A Song For sem gyenge. (Ahogy azt énekli, hogy „Túl késő, bárcsak erősebb lettem volna!", az egészen hátborzongató.)

Az év egyik legszebb lemeze ez a semmiből felbukkant főhajtás, mindemellett pedig az egyik legnagyobb alázattal elkészített tribute anyag, amit valaha hallottam – mondom ezt úgy, hogy különösebben nem is ugrálok a countryért. A tartalmas, mondanivalóval rendelkező, időtálló zenékért azonban nagyon is, és ha te is ugyanígy vagy ezzel, akkor ez a lemez csak rád vár – ha meg nem, akkor úgy sincs itt sok keresnivalód.