Ugyan eltelt megint hat év Sear Bliss-lemez nélkül, pontosan úgy, ahogy az Eternal Recurrence és a Letters From The Edge között is eltelt ennyi, a zenekar tartotta magát az ígéretéhez, és a harmincadik évfordulós vigasságokat lezárva, idén végre kézbe vehettük a friss anyagot. Talán nem is erről a bandáról lenne szó, ha nem egy újabb tagcsere feküdt volna keresztbe az útjukon, és miközben Kovács Attila másodszor is kiszállt, majd (némi meglepetésre) Kertész Márton tartósan is beszállt, elrohant pár év. Azért ha valaki egy bő évtizede, amikor a Muzikumban először csodálkoztam rá a Special Providence-re, azt mondta volna, hogy a Sear Blissben látom majd viszont eminens progmetálban alkotó gitárosunkat, kacagtam volna. Marci a Special Providence után és az Sear Bliss mellett saját zenekart is visz a súlyosabb vonalon, a Rivers Ablaze-t, utóbbi is rég több már komoly ígéretnél. Hogy a black metal veteránjaival karöltve mit tud hozzáadni a képhez, annak a Heavenly Down kapcsán kell(ene) kiderülnie.
Nos, az első benyomásom az új albummal kapcsolatban az volt, hogy Nagy Andrásék a saját múltjuk felé lépnek tovább. Megerősít ebben a lemezborító, amely nyilvánvalóan a Phantoms frontjának újragondolása, természetesen újra Kris Verwimp műhelyéből. A felvételek Scheer „Max" Viktornál készültek, aki a The Haunting óta hű társa a zenekarnak, a masterért pedig személyesen Dan Swanö felelt, ahogy legutóbb is. Szokás még elmondani, hogy a Sear Bliss egy szombathelyi banda, és rögzíthetjük is, hogy a helyi keménymag (az énekes/basszusgitáros/zenekarvezetőn kívül a harsonás Pál Zoltán és a dobos Csejtey Gyula) továbbra is a helyén van, immár egy évtizede, töretlenül. Az a fura helyzet áll elő azonban, hogy a két gitáros most már nagyon régen a „kívülről jöttek" táborát erősíti, Vigh „Vozargh" Zoltán (lásd még Thy Catafalque) és Marci személyében jelenleg két fővárosi arc kezében vannak a hat- és többhúrosok. Meglehet, csak én magyarázom bele ebbe a „megosztottságba", hogy ezúttal jóval kevésbé érzem karakteresnek a gitárokat, mint a legutóbbi albumokon.
Közben azt sem szeretném eltitkolni, hogy a jelenleg az Aornosban és a The Answer Lies In The Black Voidban érdekelt Kovács Attila az egyik legkedvesebb hazai gitárosom, és persze nagyon szívesen hallgattam volna a játékát és a kreatív megoldásait egy újabb Sear Bliss-lemezen is, de ez sajnos nem jött össze. Ha jól tudom, Andrással a Letters From The Edge után félig-eddig össze is rakták a folytatást, de aztán ezt a szálat el kellett varrni, a zenekar pedig újratervezésre kényszerült, amelynek végeredménye a Heavenly Down lett. Az új anyagon nyolc tétel kapott helyett 44 percben, és ez a leosztás szintén a régisulis hangulatot fokozza, ahogy az analóg alapokon nyugvó megszólalás is, miközben a zenekar azért nem éri be valamelyik korábbi főztjének szimpla felmelegítésével. Számomra a borító tökéletesen leképezi a friss megközelítést, amely megmerítkezik a múltban, teszi ezt elismerésre méltó eleganciával, ugyanakkor egy pillanatra sem érezni a visszafordulásra utaló szándékot.
Megtippelni sem merem, hányakkal osztozom az újkori (értsd: 2010 utáni) Sear Bliss iránti rajongásban, de bárhogy is legyen, számomra mind az Eternal Recurrence, mind a Letters From The Edge felső polcos anyag volt, pedig mintha nem is ugyanaz a zenekar rögzítette volna őket. Utóbbiakhoz képest a Heavenly Down olyan irányba lép el, amerre én személy szerint nem mentem volna most, bármennyire is otthonos a közeg, ráadásul tagadhatatlanul jól is áll a zenekarnak. És hogy mi is áll jól? András ráspolyos hangja és (ha kell) bátran kalandozó bőgőjátéka, a védjegyszerű harsona és a saját lábukon is megálló billentyűsök, mindehhez pedig szikár dobolás és erőteljes gitározás jár. Ha pedig számodra ennyi elég a boldogsághoz, ráadásul 2024-ben is elvárás számodra, hogy egy black metal lemez ne fulladjon unalomba és/vagy önmaga kliséibe, akkor a Heavenly Downnal nem fogsz rosszul járni. A korszerűség és a hagyománytisztelet olyan egészséges elegye ez az album, amilyenre érdemes vadászni.
Ami viszont a személyes preferenciáimat illeti, nem is untat, de nem is láncol magához a lemez, könnyen meglehet, hogy csupán mást keresek ma már a feketefémben, mint amit a Sear Bliss most nyújt. Szerintem add meg neki az esélyt, hallgass bele (ha még nem tetted), és dönts te magad!
Hozzászólások