A Sepia Dreamert két fő alkotja, a gitáros/billentyűs Sam Brokenshaw és az előbbieken túl basszuson is játszó Jonas Wrenninge. Bár Sam Cardiffban, Jonas pedig Stockholmban él, 2003-ban mégis közös formációt hoztak létre, és nem sokkal később ki is jött első anyaguk, Portraits of Forgotten Memories címmel, még szerzői kiadásban.
Később sikerült felkelteniük a Galactic Records figyelmét, így a The Sublime már az ő égiszük alatt jött ki idén februárban, a főállásban a Mithras-ban ügyködő Leon Macey dobos vendégjátékával. Iszonyú nehéz muzsika ez. Instrumentális lemezzel van dolgunk, ráadásul a több mint háromnegyedórát mindösszesen négy nóta teszi ki. Ezek mindegyike melankolikus, lassan hömpölygő, abszolút kategorizálhatatlan alkotás, sok zongorával és fájdalmas gitárdallamokkal. Nehezen befogadható muzsika, de ízléses és szép, nekem mindazonáltal nagyon hiányzik hozzá egy énekes, mondjuk olyasvalaki, mint Christian Lowe aki a Solitude Aeturnus mellett már a Candlemass torka is.
A lemezanyagot egyébként a természet „borzalmas szépsége" ihlette, és ahogy hallgatom, tényleg van benne egy rakat ilyesfajta hangulat, illetve beugranak róla ehhez kapcsolható képek is, mindazonáltal szerintem pontosabb lenne úgy megfogalmazni az ihlet forrását, hogy a természet borzalmas szépsége éjjel. További inspirációul szolgált a The Sublime megszületésekor egy bizonyos J.M.W. Turner nevű festő munkássága, aki iránti hódolatának kifejezetten hangot ad a zenekar, és utólag nézegetve a képeit, nyugodtan megvonható a párhuzam a lemez és a festmények között.
Érdekes, izgalmas és szép zene ez, mindazonáltal úgy érzem, inkább még csak dalötletek, kezdemények vannak a lemezen. Nem kiforrottak a szerzemények ugyanis, néhány laposabb, középszerű megoldás is van itt-ott, ráadásul fölöslegesen húzzák el a dalokat. Mindennek ellenére jófajta hangulatzene a Sepia Dreameré, és meggyőződésem, hogy ez a két srác még remek dolgokat fog lepakolni az asztalra. Megelőlegezek hát nekik egy hetest!
