Shock!

Kezd baromi unalmassá válni, hogy az éppen aktuális Sepu-megjelenés előtt újra és újra fellángol az a szánalmas adok-kapok, amiben általában vagy Max Cavalera vagy b. neje, Gloria játssza a főszerepet – egyre rosszabbul és reménytelenebbül. Miközben a Sepu az előző albummal újabb utakra tévedt – méghozzá abszolút meggyőzően –, addig Max néhány kivételtől eltekintve igencsak felemás produkciókkal rukkol elő, s akkor a lehető legenyhébben fogalmaztam. Mindezt kompenzálandó el is kezdődik a szardobálás, a lehető legprimitívebb módon, kábé Martin Scorsese szintjén, amikor valami teljesen ostoba PR-ötleten felizgulva elkezdi ekézni a Marvelt. Andreas Kisser fogai mondjuk ettől nagyjából annyira koccannak össze, mint esti töményben a jég, helyette széles vigyorral tálalja az új anyagot, tessék, még meleg, lehet csócsálni!

Mi pedig csócsáljuk, mert a Quadra a Machine Messiah egyenes folytatása, a hozzáállás és kreativitás terén legalábbis mindenképpen. Ugyanazt a meglepetésekkel teli, egy pillanatig sem unalmas, friss és izgalmas zenét hozza, amit az elődje, s talán nem ugorja meg a magasra pakolt lécet, alatta elsétálva is lazán hozza az eredményt. Benne van az előző album kísérletezős érzése, ugyanakkor bátran vállal időutazást is a hőskorba, pont annyit kockáztatva a vegyítéssel, amennyi jóízűen fogyasztható. A nyitónak berakott Isolation például brutális thrash némi borultsággal megkenve, de kattintsunk csak az Agony Of Defeatre, s azonnal érteni fogjuk, miként lehet ennyire széles skálán ennyire minőségi zenét csinálni. Ha már Isolation: igen, rohadtul ismerős minden elem belőle, de egyiknél sem bántó a déja vu, sőt, a régi új köntösbe csomagolása inkább vált ki jóleső emlékeket, mintsem idegenkedést. A Means To End már a klasszikus, Kisser-féle vonalat viszi, hangzással, basszussal, riffel, refrénnel, tokkal-vonóval (jó, némi gojirás maszatolással is), ennél sepulturább már nem is lehetne, s hogy aztán még tovább tolják az őshangulatot, felcsendül a Capital Enslavement, hogy régi jó ismerősként dübögjenek halántékunkon a törzsi dobok.

Ami azonban igazán kiemelkedővé teszi a Quadrát, az nagyjából az ötödik nótától jön. Itt mosódnak el a határok stílus és stílus, szabály és szabály között. Ha Andreas az előzetes interjúkban a quadrát behatárolt területként jellemezte, a szigorú szabályok alapján felépülő élet-játék színtereként, akkor telitalálat volt a címválasztás cáfolata: az album lényege, hogy megmutassa az átjárókat egyik mezőből a másikba, hogy ne vegye figyelembe a predesztináció által szabott korlátokat. Félreértések végett: nem egy formabontó, világmegváltó vagy mérföldköves albumról beszélünk, inkább egy olyan bátor anyagról, amely a saját maga által megszabott módon tágítja lehetőségeit, mer élni azokkal, s teszi mindezt úgy, hogy nem csap át görcsös erőlködésbe. A Raging Void tempója és monotonitásban rejlő izgalma, már-már infantilis néhány részlete szépen kóstolgatja ezt a nagyon is precíz kavalkádot (ismerős elemek ide, vótmá oda), az azt követő Guardians Of Earth és az instrumentális (mert még ez is bőven belefért) Pentagram pedig egyszerre populáris és progresszív egyvelegével mutatja meg a szemtelen egyszerűséggel kezelt, nagyvonalú kreativitást, utóbbinál a legtöményebben érezve azt, hogy ezek a fickók hihetetlenül élvezik azt, amit csinálnak. Az egy dolog, de mi is. Kell ennél több?

Az utolsó negyed külön fejezet. Fentebb említettem már az album eleje és vége közötti üvöltő különbséget, s a dolgot még szórakoztatóbbá teszi, hogy mindezt a változást egy tökéletes átmenettel oldották meg. Az Autem refrénje azonnal agyba ég, slágerben is erősek a művészek, a kavargó, keleties gitár pedig csak rápakol az elégedettségre. Nálam a csúcsfavorit az Agony Of Defeat, ami a maga majdnem hat percével a leghosszabb az albumon, de részemről dupla ennyi is lehetne. Az első pillantásra egyszerűnek ható ritmus és dallam, a monoton zakatolás, a kántáló szöveg, az önmagából pillanatokra kizökkenő, majd visszaugró hömpölygés az album messze legizgalmasabb darabjává teszi a nótát, széles mozdulattal utalva egyben a quadra szabályainak kijátszhatóságára. A záró Fear-Pain-Chaos-Suffering már csak a ráadás, Emmily Barreto hangban is cuki (engem pont az új The Agonistre emlékeztet a nóta), és ez az a pont, ahol már tényleg nem lehet sehogyan kategorizálni a Sepulturát. Hála érte.

A Quadra ötvenegy perce csak előzetesen tűnhet hosszúnak, akinek bejön (naná, hogy bejön), azonnal kattint az újrázásért. Nagyon komolyan összerakott, izgalmas, szellemes anyag, ami számomra végképp bebizonyította: újraírni nem lehet a múltat, újat építeni rá annál inkább. S messze még a vége.

Max az idő fon fejük fölé glóriát.