„Nincsen rossz álom. Mert amikor álmodunk: azt jelenti, hogy még élünk. A halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak."
(Krúdy: Álmoskönyv)
Örvendjenek az anime metal hazai rajongói, hiszen a műfaj egyik leginkább autentikus művelője, a japán Sigh az alapember Shinichi Ishikawa távozását követően is él és virul, mi több, három évvel az In Somniphobia után új dalokat is hallhat az, akinek van hozzá elég mersze. Az új gitárost You Oshimának hívják (ő a fukushimai, kiadója szerint grand sympho orchestral kamikaze metalt játszó, pár éve inaktív Kadenzza agytrösztje), a Graveward hallatán pedig már elsőre feltűnik, hogy belépésével inkább csak felértékelődött a gitárhősi tevékenység ázsiója a bandán belül (és a nevezett zenésznek ezért még túlzottan sok halálos fenyegetést sem kellett bezsebelnie). Minden zeneértő ember ősi ellensége feltámadt tehát, és a rémálmok után most a zombik világába vezet minket.
A főkolompos továbbra is az énekes/billentyűs Mirai Kawashima, illetve párja, a női vokálért és a szaxofonos bűntettekért felelős Mika – utóbbiból most mintha kevesebbet hallanánk, és amit hoz, azzal is többnyire az elviselhetőség határain belül marad. Nem úgy a csaholó tacskóként acsarkodó főnök, akinek hangja és bizarr elektronikus megoldásai továbbra is a formáció savát-borsát adják. Igaz ez még úgy és akkor is, ha ezúttal számos meghívott énekes vendég szintén az est fényét hivatott emelni. Felsorolom őket, mert érdekes névsor: Sakis Tolis (Rotting Christ, Thou Art Lord), Niklas Kvarforth (Shining, Skitliv), Frédéric Leclercq (DragonForce, Menace), Matt Heafy (Trivium) és egy bizonyos Metatron (The Meads of Asphodel) hangjára ismerhetünk rá a pókhálók között, ha jól figyelünk, vagy csak egyszerűen vettük a fáradságot, hogy belenézzünk a bookletbe. Jól hangzik és jól is fest ez az összeállítás a lemezen, de gyakorlati jelentősége talán mégsem ennek van.
Az In Somniphobia legutóbb egy konceptalbum volt, hosszú, kacskaringós, minden perverz igényt kielégítő dalokkal – a Graveward most sokkal inkább antitézise a fentieknek. Kicsontozott, rövid, olykor kifejezetten a könnyebb emészthetőséget (muhaha) szem előtt tartó hozzáállás mentén alakultak ezek a nóták. Jellemző, hogy az A Messenger From Tomorrow névre hallgató „trilógiát" is megoldották mindössze hét percben, ami egy elsőre tökéletesen átlátható szerkesztési elv szerint borul bele utóbb a teljes sötétségbe. Mondhatni menetrendszerűen, hiszen a Sigh már csak így bánik az alattvalóival. Egyfelől tényleg már-már elismerésre méltó módon beteg ez a minden elérhető közelségben (értsd: kézben) lévő stílust keverő avantgarde agymenés, fenntartom viszont a véleményemet, hogy ennek a kavalkádnak összességében a világon semmi értelme. A pontszámom viszont nem az előbb említett, egyéni szociális problémám miatt csökkent, hanem mert ezúttal részleteiben is kevésbé érzem izmosnak a produkciót.
Szintén Krúdytól tudjuk: „A legrosszabb álomban is van valamely jó. Éppen arra való ez a könyv, hogy az álmától elborult ember kikeresse magának a sokféle álommagyarázat közül azt a megfejtést, amely őt leginkább megvigasztalja." Tegyél hát vele egy próbát! Ígérem, nem nézek oda.
Hozzászólások