Shock!

Ha valaki visszalapoz az archívumban, láthatja, hogy a szikár, de dicső tények kivételével nem sok szépet szóltam eddig a japán avantgarde gyöngyszem Sigh-ról. Annyira, hogy a legutóbbi Heir To Despairre már nem is maradtak szavaim, jobb híján félreléptem Mirai Kawashima és társai újabb letámadása elől. Az összes szubjektív szemponttól elvonatkoztatva azonban a zenekar van akkora underground legenda, hogy szinte magától értetődő módon hallgatok bele érkezése környékén az újabb kiadványaikba is. Az idei Shiki már elsőre is kellemesen meglepett, és idővel egészen magához is láncolt, így a jelen körre a pofonosláda is visszakerült a fiókba, előbányászására még csak késztetést sem éreztem. Több is volt ez, mint puszta meglepetés, egy Igazán Jó Hír.

Ilyenkor persze óhatatlanul elkezdi vadászni az ember, hogy mégis mi változott az utóbbi lemezekhez képest, de erre szerencsére végül nem volt szükség, Kawashima-szan maga szállította a megfejtést. Ez pedig nem más, mint a tény, hogy időközben ő is betöltötte már az ötvenet, és ilyenkor egy magára valamit is adó úriember – az akut kapuzárási pánik párperces szüneteiben – visszatekint. Ha valakinek, hát neki aztán van mire, de ne csússzunk át a nosztalgia sikamlós talajára, itt pusztán arról van szó, hogy hősünk megpróbálta megvalósítani azt, ami huszonévesen, a Sigh indulásakor csupán egy vakmerő látomás volt: hogy ötven felett is black metalt játsszon. Persze csakis úgy, ahogy ő azt elképzeli, ezt az elképzelést viszont maximálisan kiteljesítve.

És lássuk be, a black metal műveléséhez kellenek a gitárok. Ennek megcáfolására is történtek ugyan kísérletek (többek között éppen a Sigh is élen járt ebben), de az 52 éves Mirai Kawashima hallhatóan szintén így gondolja, és tele is pakolta riffekkel a Shikit. Illetve nem csupán ő, némi meglepetésre az ex-DragonForce-tag, jelenleg főleg a Kreator színeiben mutatkozó Frédéric Leclercq-et kérte fel, hogy legyen partnere ebben. Kettejük útjai találkoztak már korábban, hiszen Leclercq szólózott a Gravewardon is, ezúttal pedig aztán tényleg a végletekig élvezkedhetett. Persze nem teljesen világos, hogy mi volt a pontos munkamegosztás, hiszen Kawashima is nyakába vette itt-ott a hathúrost, de a gitárfolyam töménysége eléggé világosan beszél Leclercq kiemelt szerepéről.

Nem, stílushatárokat a Sigh továbbra sem ismer/tisztel, vagy ha úgy tetszik, egyszerre alkot az összes extrémmetál-közeli stílusban, ennek felismeréséhez elég meghallgatni a Shoujahitsumetsu nevű munkadarabot, amely csak azért nem kerül majd fel az összes alstílus slágerlistájára, mert se kimondani, se leírni nem lehet a címét (én is másoltam). Akad még valaki, akinek a (vendég)játéka szintén alapvetően formálta a Shikit, ő pedig a dobos Mike Heller (Fear Factory). Az ő számára sem lehetett szokatlan az extrém terhelés, de a levegő után kapkodás közepette is úgy díszít és olyan döggel alapoz, ami azonnali kalaplevételre késztet. Kawashima aztán az egészet bedobja a centrifugába, és a maga beteg rutinjával tesz erőszakot a produkción, ahogy szokta.

Itt és most pedig ez nekem kimondottan tetszik, ahogy az is, hogy a korábban szándékoltan mellőzött, Japánt eszünkbe juttató témák is megtalálták büszke helyüket a főzetben. Abban a feketelevesben, amelyben persze az atmoszférikus megoldásokat és Mikannibal hangját/szaxofonját sem bújtatták el, mindössze ezúttal talán kevésbé tolakodnak. Összességében azt érzem, hogy a helyén van minden, és az outrót követően már kezdeném is újra ezt az őrült, bolond bált. A Sigh ezúttal nem tör új utakat, és ettől lesz most igazán vonzó.